Megint pánikrohamom volt. 

Néha baromira szeretném tudni, hogy miért pont attól, akkor és ott jön rám, de az egyetlen dolog, ami ezekben közös, hogy olyankor jön, amikor előtte sok időt töltök otthon. 

Nagyon ciki, egyik énem totál lesajnálja a másikat, aki meg komolyan veszi. Mintha belülről ütlegelném a saját fejem, hogy "hogy lehetsz ilyen szánalmas?", "minek fújod fel ennyire a dolgokat?", de egyszerűen nem tehetek másképp. Hiába értek a pszichológiához, hiába tudom, hogy mi az, ami rám jött, azokban a szörnyű pillanatokban ez egyáltalán nem használ. Nehéz róla beszélni, mert még saját magam számára is nevetségesnek érzem, miközben meg minden alkalommal újra és újra meg kell küzdenem vele, mintha hős lovag lennék, aki már levágott 3 fejet, érzi a győzelem közeledtét, kicsit megnyugszik, de aztán rájön, hogy baszki ennek a sárkánynak van még 4 feje. 

Sokan nehezen tudják leírni, milyen is ez, mert nincsenek rá szavak, nehezen körülhatárolható, min megy keresztül az, akinek épp pánikrohama van. Mivel nekem egész jól megy ez a fogalmazósdi, megpróbálkozom vele. 

Este volt, a boltba igyekeztem, busszal. Ez is különös, mert a busz is egy olyan elem, ami már többször rám hozta a kezdeti tüneteket. Felszálltam, leültem, elindulunk. Épp csak gördültünk a körforgalom felé, még nagyjából negyed óra volt hátra az útból, amikor elkezdődött a szorongás. Mintha valami váratlan rossz közeledne, amit nem tudok kivédeni. Próbáltam elterelni a gondolataimat, legyűrni és azt mondogattam magamnak, ez hülyeség, nem is vagy pánikbeteg, csak kitalálod magadnak. Mindent túléltél, egy ilyen kis hülyeség nem gyűrhet le. Hatalmasakat nyeltem, mint amikor ég az ember gyomra és a nyálával próbálja lecsendesíteni, én a szorongást, a félszet akartam így megsemmisíteni. Persze, a maszk sem könnyítette meg a dolgot, duplán úgy éreztem, hogy alig kapok levegőt, mindjárt megfulladok. 

Aztán végre megérkeztünk, leugrottam a buszról, lerántottam az arcomról a maszkot és megálltam egy pillanatra, jó mély levegőket venni. Egy-két perc után azt hittem, rendben leszek, megindultam  a Lidl felé, kivettem egy kisméretű kosarat és betoltam a fotocellás ajtón. Elhitettem magammal, hogy nincs semmi baj, hülyeség az egész, de az elfojtás sajna nem megoldás. Abban a pillanatban, ahogy áttoltam a kocsit az ajtón, újult erővel támadt rám a sárkány egy újabb feje és majdnem ledöntött a lábamról. Olyan erővel markoltam a kocsi fogóját, hogy kifehéredtek az ujjaim. Egyre jobban kapkodtam a levegőt és abban a pillanatban megjött a féregjárat élmény is. Mintha egy űrutazáson vennék részt, a valóság teljesen megváltozik. A tér körülöttem felém kezd hajlani, a szélek feketévé válnak és eltűnnek, mintha egy csatornába kerülnék, aminek a végén a halál vár. A szívem olyan erővel szorul össze, és akkorákat ver, mintha kívülről döngetné valaki a mellkasomat. 

Magamra erőszakoltam magam és tettem még egy lépést befelé, de akkor már tudtam, hogy nem győzhetek. Hirtelen összecsuklottam, mert az egyetlen biztonságos dolognak azt éreztem, a pánik ezt keltette bennem, ha leguggolok és minél kisebbre összehúzom magam. Akkor talán megmenekülök a sárkánytól, nem vesz észre és túlélhetem. Persze, ez nem nagyon segített, elkezdtem még jobban kapkodni a levegőt. 

Korábban egyetlen dolog segített ilyenkor, ha felhívtam valakit, aki elterelte a figyelmemet és újra kiegyenesítette a teret magam körül. Két barátomat is próbáltam hívni, de nem vették fel a telefont, míg végre a helybéli barátnőm felkapta. Csak annyit tudtam nyögni a telefonba, hogy pánikrohamom van, lécci beszélj hozzám, tereld el a figyelmem. Aztán csak kapkodtam a levegőt tovább, a kezem  mellkasomra szorítva, ,mert úgy éreztem, a szívem távozni akar a testemből, és próbáltam a szavaira koncentrálni. 

Éreztem, hogy megijedt, hogy váratlan a helyzet és nem tudja mit tegyen, de bíztam benne és végül, néhány mondat után egyszer csak elkezdett a légzésről beszélni. Nemrég beszélgettünk arról, jobb körülmények között, hogy a rendszeres jógázás közben az ember nem csak mozogni tanul, de helyesen lélegezni is. Nem kellett  nagyon magyaráznia, értettem, és gondoltam, egy próbát megér. Nyugodt hangon elkezdte mondani, hogy vegyek egy mély levegőt, szívjam tele a hasam, aztán engedjem át a mellkasomba, majd mintha a vállamba szállna felfelé, lassan fújjam ki. 

Először a testem nem nagyon akart engedelmeskedni, jobban tetszett neki az ideges kapkodás, a dörömbölő szív, de aztán lenyomtam, akaraterőm utolsó morzsájával igenis beszívtam a rohadt levegőt, még mindig a Lidl ajtajában kuporogva, a kocsi karfáját szorongatva. És milyen jól tettem! Ha előre néztem, a csokis és kenyeres pultot még mindig felém görbülő alagút két oldalának láttam, a távolban a felvágottas pultot pedig halálom helyszínének. Így inkább lefele néztem, hogy keressek valami stabil pontot, aztán kényszerítettem magam a lassú levegővételre. 

3-4 is kellett, majdnem 10 perc, hogy jobban legyek. Akkor felegyenesedtem és egy kedves házaspár, akik épp akkor jöttek be, odalépett hozzám, kérdezte, minden rendben van-e. Mondtam, hogy most már talán nem lesz gond. Ahogy kocsira támaszkodtam és a barátnőm tovább beszélt hozzám, erőltetve, hogy lélegezzek, ne hagyjam abba, fél szemmel felpillantottam és az áruval telerakott polcok hirtelen megint olyanok voltak, mint rendesen. Rögtön meg is jelent bennem a kérdés, hogy lehettem olyan hülye, hogy valami másnak néztem őket? Ezek csak polcok, mindenféle cuccal tele, nem egy féregjárat egy másik univerzumba. Ilyeneket nem építenek a Lidl közepébe. 

És hiába igyekeztem gúnyosan nevetni magamon, összeszoruló szívem csak nagyon nehezen engedett ki. Hiába győztem le az agyammal, és vágtam le a sárkány mind a hét fejét, megint, még fél órával később is úgy éreztem, mintha szívinfarktusom lett volna. Nagyon szorított a mellkasom és hogy oldjam a fájdalmat, megpróbáltam megdörzsölni, masszírozni, de nem sokat segített. 

Végül a barátnőmnek megköszöntem a segítséget, azt mondtam, most már oké leszek és nagyon reménykedtem is benne. Aztán úgy alakult, hogy a szomszédom értem jött, így a hazaúttal már nem volt semmi gond. 

Mindazok, akik nem élik ezt át, talán komolytalannak gondolják, úri huncutságnak, amit az ember beképzel magának. Pedig, ha csak egyszer is átélnék milyen ez, pontosan tudnák, hogy olyasmi, mint melegnek lenni. Soha, senki nem választaná önként, tudatosan, tisztában lévén azzal, mennyire megváltoztatja az ember életét. 

Ez egy szörnyű dolog és egyszerűen nincs más választásom, mint minden alkalommal komolyan venni. Újra és újra legyőzni a hétfejű sárkányt. 

Biztos megvan az a jelenet Dave Eggers Kör-éből, amikor Emma Watson vmi hülyeséget csiná, ezért azzal büntetik, hogy önként magára rakja a kamerát, ami napi 24-ben, állandóan közvetíti szinte minden reakcióját a rajongóinak. 

Na, nagyjából ilyen érzés egyenruhát hordani is. Abban a pillanatban, hogy felveszem a 3betűs logoval ellátott hacukát, kifordul sarkaiból a világ. Első, és legdurvább, ami igazán megvisel, hogy ilyenkor az ember az idiótákat nem küldheti el a picsába. Visszafogottnak kell lenni, mert mi van, ha előkapja a mobilt, lefotóz és máris megy fel a netre. A főnökeim számára azt hiszem nem ez jelenti a pozitív reklámot. 

Emellett ha előírnak egy szabályt, azt is durván be kell tartani, hiszen egy egyenruhásra könnyű ujjal mutogatni. Ha ő nem csinálja, akkor nekem sem kell!

Nagyon fura abba belegondolni, hogy azzal, hogy azokba a bizonyos színekbe öltözöm, egy céget, egy arculatot képviselek, és mindaddig, míg rajtam van, folyamatosan kontrollálnom kell magamat. Mit és hogyan teszek, mennyire hágom át a szabályokat, kinek és mit mondok. Még azt is, hogy megkockáztathatom-e, hogy nem a zebrán megyek át.

Mert az emberek figyelnek. A tömegből kitűnik az, aki egyenruhában van. És ha hibázik, akkor rögtön lehet általánosítani és szidni "a céget". Én meg mehetek a szőnyeg szélére, esetleg még útilaput is kapok alig megmelegedett talpaimra. Szóval ez elég durva cucc. 

Azért jutott ma eszembe, mert meló végeztével elugrottam bevásárolni, hogy valami istenit főzzek majd belőle, és, hogy holnap ne kelljen mennem sehova. Egyenruhában voltam, ez még nem is a vásárlásnál volt ciki, de nem végeztem időben és hazafelé csak kb. óránként megy busz, a vonat meg messze van a SPAR-tól. Így aztán maradt a régi, jól bevált módszer, a stoppolás. Konkrétan tanulmányt lehetett volna írni az emberek fejéből, ahogy megláttak, egyenruhában stoppolni. 

Szinte láttam az arcukon a gondolataikat. Olyan volt, mintha egy kurva erős reflektor világítana a fejem felett, már vártam, mikor húz el mellettem valaki és videóz le, mert majd ez lesz a nap poénja és egy csomó lájkot kap rá youtube-on. 

Szerencsére nem kellett sokat kint állnom, kb. 10 perc alatt felvettek, de ez akkor is emlékezetes marad. Nem hiszem, hogy újra megpróbálnám... 

Platón azt mondta, a testiség a szerelemnek csak az első foka. Ha az imádott testében megtalálod a tökéletességet, onnan még több lépcsőfokon át vezet az út felfelé, mire eléred a rajongásnak, szenvedélynek azt a fokát, amiről letekintve mindenki más jelentéktelennek tűnik a szerelmedhez képest. 

Fura egy gondolat a mai világunkban, de én tökéletesen megértem. Író vagyok. Az agyam totál máshogy működik, mint egy átlagos emberé. Nálam a gyakorlatias szeretői kapcsolat mellett tökéletesen megfér a rajongás, ami - ezek szerint a szót rosszul használva - csupán plátói. 

Hiszen Platón egy szóval sem mondta, hogy ne akarna lefeküdni plátói szerelme tárgyával, inkább úgy fogalmazott, hogy túllépve a testiségen, a másik tökéletességéért van oda. Na, nálam is valami hasonló a helyzet. 

Tudjátok, van az a srác.... nem tudom másképp nevezni, mert fiatalabb nálam, szerintem úgy tíz évvel. Miközben valamilyen szinten felettem áll a munkahelyemen, hiszem az én munkámat ellenőrzi. 

Nos, nem szoktam magam visszafogni, ha valaki szimpatikus, de azzal tisztában vagyok, hogy mivel az emberek agya tök egyszerűen működik, ezt rögtön úgy könyvelik el, hogy akarok tőle valamit. Ez így is van, de semmiképp sem azt, ami mások fejében megfordul. Nem akarok lefeküdni vele, nem akarok csókolózni vele, még azt sem szeretném, ha hozzám érne. Amúgy sem szeretem, ha  hozzám érnek. 

Hogy mit akarok akkor hát? Beszélgetni vele, ülni vele szemben és csendben rajongani, hülye kérdéseket feltenni, csakhogy minél több dologban megismerjem a véleményét, kiismerjem a gondolkodásmódját. Együtt nevetni, közös emlékeket szerezni. Talán barátokká válni, bár azt hiszem, a mérleg nyelve mindig felém billenne. Szeretek rajongani, akkor is, ha többször volt már csalódás a vége, mert hajlamos vagyok rajongásom tárgyát túlidealizálni, beleképzelni olyan tulajdonságokat, amikkel nem rendelkezik. Meg, persze, ez a vegytiszta rajongás a másik részére terhes, hiszen fogalma sincs, hogy kezelje. Összetéveszti a szerelemmel, úgy gondolja, rá akarok mászni, vagy mittudomén, és nagyon nehéz elmagyarázni, hogy erről szó sincs.

Igazából az eszmét szeretem, amit elképzeltem azáltal, hogy megismertem őt. Azért rajongok, mert jó hozzám és ez ritkán fordul elő velem. Azért szeretném jobban megismerni, mert én belelátok a lelkébe, és tudom, hogy sok közös vonásunk van, ami miatt érdekes beszélgetéseket folytathatnánk. 

De, persze, ő igyekszik távoltartani magát tőlem, és ezt megértem. Mégis, néha azt kívánom, bárcsak lehetőséget kapnék, hogy mindezt elmondjam neki, hogy elmagyarázhassam, nincs veszélyben, amit iránta érzek tiszta és ártalmatlan. 

Általában, ha megkívánok egy férfit, akkor a film azonnal elindul a fejemben és lejátszom azokat a szenvedélyes jeleneteket, amik megtörténnének, ha egy ágyba kerülnénk. Az első öt perc után tudom, milyen lenne vele az ágyban. Azonban, akiért ilyen tisztasággal rajongok, mint ezért a srácért, ha valaki szóba hozza a szexet a kapcsán, leginkább az émelygés fog el. Hiszen én nem úgy kedvelem, eszembe sem jut, hogy testileg közel kerüljek hozzá. Ha erőltetem és megpróbálom elképzelni a szenvedélyes jeleneteket, az agyam felmondja a szolgálatot, képtelen leforgatni a filmet. Mert nem ez a célom. 

Leginkább csak jó érzés, hogy találok valakit, akivel az én szintemen beszélgetni tudok, aki ugyanúgy kilóg a sorból, ezért tudja, milyen másnak lenni, akiben olyan tulajdonságok sorakoznak, amiért érdemes tisztelni, felnézni rá, kedvelni. Szeretni benne az embert, amit csodálatos egyénisége létrehoz. És ennyi. 
Tényleg, szívből kívánom magamnak, bárcsak egyszer mindezt elmondhatnám neki. 

Vannak dolgok, amikben egyáltalán nem különbözöm a hétköznapi emberektől. Manapság már kevés olyan ember van, akit gyerekkorában ne bántottak volna, vagy ne ért volna valamilyen trauma. Így aztán kialakul bennünk a félelem a boldogságtól.

Amikor jó, márpedig nekem most nagyon jó, akkor folyamatosan, agyunk leghátsó zugában kiűzhetetlenül ott motoszkál a kétség, jár ez nekünk egyáltalán? Szabad ennyire boldognak, elégedettnek lenni az élettel? 

Emellett ott a félelem is, hogy egyszer csak jön valaki, történik valami és törékeny boldogságunk hirtelen szilánkokká pusztul. Aztán lehet újrakezdeni, megint összerakni a darabokból. Kérdés, hogy lesz-e olyan, mint azelőtt? Vagy hiányos marad örökre? Elveszítjük a bizalmunkat, a hitünket abban, hogy megérdemeljük a boldogságot?

Nagyon sok olyan emberrel találkozom, akik nem mernek hinni abban, hogy lehetnek boldogok. Valahogy, valami fura okból, a rosszat sokkal könnyebb elhinni, mint a jót. A szenvedést hamarabb kebelünkre öleljük, mint az elégedettséget. De miért lehet ez így? Miért ciki boldognak lenni?

Sokszor, ha arról beszélek másoknak, hogy én elégedett vagyok az életemmel, mindenem megvan, amire vágytam, és minden reggel úgy ébredek, hogy de jó élni! - akkor hülyének néznek. Azt mondják a Holdon élek, mert ez lehetetlenség. Pedig nem az. Csak meg kell tanulni önmagunkat, pontosan kielemezve tudni kell, mi az, amire igazán vágyunk. Amire nem a szomszéd vágyik, nem azért akarjuk mert a szüleink akarják, vagy nem a kollégáink beszélték belénk. Hanem nemes, egyszerű tisztasággal, belőlünk fakad. 

Nekem pl. ilyenek a macskák.Sokan nem értik, miért szeretem őket ennyire, de mi tökéletes kis családot alkotunk, ahol mindenki olyan lehet, amilyen szeretne lenni. És higgyétek el, a 7 macskám közt nincs két egyforma jellem! Nekem fontos az ő szeretetük, a bohóckodásaik, a hűségük, az, hogy a kutyával ellentétben nem igényelnek napi 24 órás figyelmet, de mégis, akárhova megyünk, látszik rajtunk, hogy összetartozunk. Sokszor támadnak azzal, hogy idióta vagyok, mert beengedem őket a házba, sőt, az ágyamba, vagy, mert megosztom velük a kajámat, sőt, gyakran puszilgatom, szeretgetem őket és szőrös gyerekeknek nevezem. 

De, bár néhány érvet ilyenkor elsütök, mégsem érintenek meg a mocskolódók. Inkább kis sajnálattal bámulom őket, hogy nem adatott meg nekik az öröm, egy ilyen szeretetteljes kapcsolat átélése. 

És igen, minden olyan embert sajnálok, aki nem érez magában annyi erőt, vagy vágyat, vagy hitet, hogy kitalálja, mi is tenné boldoggá? Csak teng-leng egy életen át, teljesíti a rá rótt társadalmi életfeladatot, aztán az utolsó 20 évben, mikor a gyerekek már kirepültek, csak unatkozik, halmozza a negatív érzelmeket ezáltal és mindenben a rosszat látja. 

Én tudom, hogy amikor 74 éves koromban eljön értem a halál, akkor boldogan adom át magam, mert úgy éltem, ahogy nekem volt a legjobb. Persze, sajnálni fogom itthagyni az árnyékvilágot, hisz annyi érdekes dolog fog történni még, mielőtt kinyírjuk a Földet, és szívesen végignézném, vajon megvalósul-e az űrkolónia, de abból,  ami megadatott, kihoztam a legtöbbet. 

Másokkal ellentétben, nekem könnyű lesz a Föld. 

Minden egy visszatérő álommal kezdődött, tavaly nyáron...

Gyerekkoromban nagyon sokat futkostunk, fociztunk, kergetőztünk, aztán általános iskola 7. osztálya körül jött az első combgörcs, aztán a hörghurut miatt a fulladás, és már a 60 métert is alig tudtam lefutni, rémálommá vált számomra ez a könnyű sport. 

Nagyon sokáig hülyeségnek is tartottam, lenéztem azokat, akik hóban, szélben, 40 fokban, állandóan futkorásznak. 

Aztán, egyszer csak, jött egy álom, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Ugyanis nem alvás közben jött rám. Éber állapotomban, a legváratlanabb pillanatokban tört rám a vízió, ahogy lefogyva, könnyedén, fulladozás és lábgörcsök nélkül futok, olyan örömmel, amit eddig futás közben sosem éreztem még. 

Eszembe jutott az az ősrégi film is, ahol Mel Gibson nagyon tudja, mi kell a nőnek, és a filmben egy zseniális Nike futócipő reklámot hoznak össze Helen Hunttal, aminek a lényege, hogy a futáshoz nem kell semmi, csak az út és te. Az útnak tökmindegy, miben, kivel, hogyan futsz, a lényeg, hogy fuss. 

Szóval nem húzhattam az időt azzal, hogy jó, majd, ha meglesznek a megfelelő eszközök, oké, majd ha lesz pénzem erre meg arra. Az utolsó löketet aztán az adta meg, hogy egy kolléganőmtől kértem tanácsot, aki rendszeresen fut, ő pedig azt ajánlotta, nézzek utána a neten. Találtam egy pompás applikációt a telefonomra, ami azt hirdette, hogy a kanapétól az első 5 km-ig eljuttat engem. 

Totál szkeptikus voltam, ugyanis jelenleg 132 kilós vagyok, ráadásul két évvel ezelőtt a gyári melóban kijött az ezer éve elfeledett hörghurutom, úgyhogy a tüdőm sincs teljes kapacitásán. De aztán, egyik este - hogy még véletlenül se lásson meg senki - nekiindultam. A program lényege, hogy időintervallumokra van osztva a futás. 5 perc bemelegítő gyors gyaloglás, aztán 6 etapban 1-1 perc futás 1.5 perc gyaloglás. Végül 5 perc levezető gyaloglás megint. 

És képes voltam rá! Már az első alkalommal megcsináltam, pedig a tüdőm többször is fel akarta mondani a szolgálatot. A fura az volt, amit éreztem közben. Felszabadultságot, örömet, büszkeséget, vidámságot, lendületet. Azt hiszem, emiatt bírtam ki végül. 

Ez 2-3 hónappal ezelőtt történt, és akkor 1.8km-t sikerült megtenni a fenti módszerrel. Azóta ez felment 2.5-re és az idei év egyik nagy kihívása, hogy év végére, mégha nem is totál futva, de meglegyen a fránya 5km. Az app is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, még az ingyenes verzió is eleget tud ahhoz, hogy megfelelő társam legyen a küzdelemben. 

És ennyi idő alatt sem fáradtam bele, nem untam rá, a lelkesedés még mindig ugyanúgy bennem van, a lendület és a vágyakozás, hogy amikor csak kisüt a nap felkapjam a nyúlcipőt és futásnak eredjek. Szeretnék bele némi rendszert vinni, folyamatosan fejlődni, de egyelőre a testem parancsait követem és csak akkor futok, amikor úgy érzem. 

Sohasem bíztam igazán az orvosokban, de ez akkor csúcsosodott ki - még a mániás depresszió diagnosztizálása előtt - amikor elmentem krónikus hasmenéssel egy specialistához, aki csak a vállát vonogatta és kísérletezni akart, hogy majd talán idővel rájövünk mi a gond. 

A lélekkel foglalkozó dokikat kicsit jobban becsülöm, bár köztük is volt, kettő is, aki néhány ülés után, miután őszintén elmondtam nekik mindent, közölték, én túl nagy falat vagyok nekik, inkább átpasszolnának valaki másnak. 

Így aztán, mind a borzalmas tünetekkel járó hasmenést; (hízás, mozgásképtelenség, agorafóbia, állandó éhségérzet, csalódottság); mind a mániás depressziót megpróbáltam a magam módján kikezelni. Több, mint 10 éve küzdök mind a kettővel, és ahogy növekszik az élettapasztalatom, úgy találok újabb és újabb lehetőségeket, hogy egy kicsit jobb legyen a helyzet. 

Mindenki, aki hasonlóképp, hosszú évek óta szenved valamiben, biztos, hogy végigment ezen, amikor muszáj még a legelvetemültebb dolognak is adni egy esélyt, hátha attól, hacsak pár napra is, de jobb lesz. Sok-sok kísérlet után aztán, főleg, mióta visszaköltöztem falura, a gyógynövények mellett tettem le a voksom, és a természetes gyógyítás mellett. 

Nagyon nem szokványos dolog az, amiben megtaláltam a megfelelő segítséget, ami hosszútávon sem okoz kényelmetlenséget. 

Egy ásványokból, tigrisszemből és rózsakvarcból készült lánc, amit már jónéhány éve viselek. A mániás depresszió ellen kértem a hölgytől, aki a falunkban tartott előadást az ásványok és drágakövek gyógyító erejéről. Nem azt mondom, hogy rögtön meggyőzött, de úgy véltem, adhatok a dolognak egy esélyt. Persze, az emberek, akiknek beszéltem erről, legtöbbször tök gyagyának néztek, hogy ilyesmiben hiszek, de idővel bebizonyosodott, hogy tényleg működik. És a különbséget is megtanultam, milyen, amikor nem. 

Egyszer, munka közben elveszítettem azt a karkötőt, amit azon az előadáson fűztem magamnak. Akkor is már legalább egy-két év eltelt, folyamatosan a csuklómon viseltem és lassan de biztosan normalizálódott a görbe, nem voltak olyan súlyosak a mélypontok, sem olyan idegesítő a hullám teteje. Nagyjából egyformák voltak a napok és ez egy ilyen nyavalyával küzdő embernek nagyon sokat jelent. 

Először azt gondoltam, oké, nem nagy veszteség, túl vagyok már ezen a betegségen - igen, ekkoriban még mindig ezzel hitegettem magam - majd megleszek a karkötő nélkül is. Azokban az időkben nagyon sokat beszélgettünk a legjobb barátommal telefonon, szinte minden nap legalább egy órát, és először neki tűnt fel a különbség, nem is nekem. Rákérdezett, mi a tököm történt, hogy egyfolytában mindennek a negatív oldalát látom, - ami előtte nem volt jellemző - hogy minden beszólást végzetes sértésnek tekintek, és természetemtől eltérően, minden emberben csak a rosszat látom meg. Ekkor meséltem el neki, hogy elhagytam az ásványkarkötőmet. És ekkor jutott eszembe az is, hogy ez így nem mehet tovább. Vissza akarom kapni a nyugodt énemet. Már el is felejtettem, milyen igazán mélyen depressziósnak lenni, és mindenben csak a rosszat látni. 

Így aztán írtam a csajszinak, aki postafordultával küldte is a karkötőt. Rögtön felvettem, és ugyanezen legjobb barátom teljesen ledöbbenve vette tudomásul a szinte azonnali változást. Visszatért a pozitív, nyugodt, hatékony énem, sokkal jobb lett a kedvem, mint az előtte hetekben. 

A második alkalom, amikor a karkötő bizonyított - amit mostanában, nehogy megint elhagyjam, a nyakamban hordok láncként - az épp azelőtt történt, mielőtt ezt a blogot elindítottam. Ahogy korábban írtam, súlyosbodtak a tünetek, mélyült a lent és elviselhetetlenné vált a fent. Eszembe jutott, hogy talán az ásványokkal is baj lehet, hiszen 2-3 éve mióta az új megvan, sosem vettem le. És, bizony, ezek is egy idő után bepiszkolódhatnak, túltöltődhetnek, így követtem a tanácsot és egy kádban fürdésnyi időre levettem, beletettem tiszta vízbe, hogy az energiák is megtisztulhassanak. És tényleg segített. Azóta megint sokkal kiegyensúlyozottabb napjaim vannak, és tudom, hogy bármekkora marhaságnak is tűnik ez mások szemében, én hinni fogok benne. Még akkor is, ha pozitív hatása csak az elmém szüleménye, ha csak olyan nekem ez a pár gyöngy, mint egy placebo. Mert a lényeg nem az, hogy mások hogy vélekednek erről, hanem az, hogy nekem használ.

Aki folyamatos küzdelmet folytat a betegségével, az biztos, hogy érti és érzi, amikor azt mondom, a cél minden eszközt szentesít. Mert az az egyetlen dolog ami számít, hogy jobban legyünk. 

Kiléptél az ajtón, csendesen behúzva magad után. Kinyújtom a kezem, hátha még elkapom távolodó lépteid és visszaránthatlak boldogságunk rózsaszín buborékába, de csak elhasznált, rozsdás érmékként a padlóra koppanó üresség marad utánad. 

Hasra fordulok, belefúrom a fejem összefonódott testünk illatába, takaróbarlangom alá húzódom, ahol nem létezik más, csak az elmúlt édes percek pillangóként repdeső emlékei. Szorosan lezárt szemhéjam a soha újra fel nem nyílás súlyát cipeli, az ódon, tekercses filmvetítő agyamban sorra pergeti a képeket. 

Látom a szemed, ahogy a vágy köde győzedelmeskedik felette, hallom, ahogy érdes ujjaid a bőrömet karistolják, érzem lüktető szíved bársonyát, mely ölelésébe fon végeérhetetlenül. 

A szoba lassan hűlni kezd, ahogy egymásban gyújtott tüzünk emlékké enyész. A sóvárgó magány vaspántokat szorít a mellkasomra, tudom, hogy nem leszek, nem lehetek addig újra egészséges, boldog, kerek egész, míg nem látlak. "Hiányzol!!!!!!" - üvölteném bele a vakvilágba, de csak rekedten suttogok, míg kósza bánatkönnyeim lecsúsznak az arcomon. 

Szavak párállnak fel szívem legmélyéből, mint egy utolsó sóhaj szakadnak ki belőlem:
"Nincs más, s nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam és még kapok.
Koldus-szegény, királyi-gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom."

Az idézet nem tőlem származik, de pontosan kifejezi, mennyire más vagy, mint bárki, akit előtted ismertem. Úgy érzem, senki, soha nem értett úgy, mint te, senki nem tudta szavak nélkül is, hogy mi a legjobb nekem, senki sem volt ennyire egyszerre a barátom, a szeretőm és legédesebb gyermekem. 

A nélküled-lét lényegtelenné szürkül, minden ajánlattévő férfi csupán halovány papírmasé-figura sziporkázó szereteted tükrében. Te vagy az igazi, az egyetlen, ki érdemessé vált arra, hogy hiányozzék nekem. Te vagy az élet, amit örökké akarok élni. 

Nem szoktam mondani. Soha. Senkinek. Csak a macskáimnak, mert ők ugyanazzal a feltétel nélküli, mély szerelemmel viseltetnek irányomban, mint én őirántuk. Embereknél ilyet eddig még nem tapasztaltam. Ahogy kimondom a szót magamban, eszembe jut a sok csalódott pillanat, amikor az ajándék, ami szívem legmélyéből jött nem talált megfelelő fogadtatásra. 

Manapság divat mondogatni. Lassan már úgy használjuk, mint egy köszönést, vagy toldalékszót, van aki bazmegol, van aki az sz betűs szót hajtogatja, akár kell akár nem. Tiszteletlenül bánunk a szóval, ami legmélyebb, legszentebb érzéseinket hivatott kifejezni. Ez is visszatart attól, hogy bárkinek is mondjam. Főleg ott, ahol elvárássá vadul. 

"Ő" persze ebben is más. A hosszú évek alatt, mióta együtt vagyunk, csak elvétve hallottam tőle. Sosem tudok mit kezdeni a pillanattal, mikor nagy ritkán meglep vele. Azt hiszem, jó, hogy mindketten visszafogottak vagyunk ebben. Most mégis, miután együtt töltöttük a reggelt, mint az ablakra váratlanul megszülető jégvirág, felhorgadt bennem a vágy, hogy a tárgyi dolgokon túl is megajándékozzam. 

Hogy kifejezzem vele az örömet, a hálát, a kedvességet, a vágyakozást, mindazt a bonyolult, ezernyi szálból fonódó, színekben pompázó sajátos világot, amit a kapcsolatunk jelent számomra. 

Épp hozzáfogtunk egymás kényeztetéséhez. Hanyatt feküdt a párnák között, kibontott hajamba túrt gyengéden a keze, arcomat a mellkasára simítottam és lélegzetem a mellbimbóját fújta törékenyre. Aztán lehunyt szemmel lassan lefelé araszoltam, kezem megtalálta ágaskodó férfiasságát. Csókot leheltem fénylő tetejére, és akkor, ott, jött a pillanat, hogy ideje megtenni. Magam sem tudom, mikor mondtam utoljára, talán egy éve is már... Azt pontosan tudtam, mit fog rá válaszolni, nem a viszonzás miatt szaladt ki a számon a szó. Kéjtől elhomályosult, perzselő tekintettel felpillantottam rá, szokás szerint engem nézett. Vettem egy mély levegőt, majd pajkosan rákacsintva, gyönyörtől elfúló hangon kimondtam: "Szeretlek!"

Egyetlen szemvillanás, de nekem elég bizonyság volt, hogy komolyan veszi, hogy számára is ez a legpazarabb meglepetés, amit kaphatott tőlem.  Az öröm, a mélységes rajongás, irántam érzett mérhetetlen szeretete, az elégedettsége egyetlen pillantásba sűrítve ott volt a szemében. Igen, ezért megérte kimondani. Ezzel adtam és kaptam a legtökéletesebb karácsonyi ajándékot idén. 

Így, ünnepek közeledtével mindenkiből kitör hirtelen a jó lélek, az önzetlen segítő, mert vérünkbe ivódott, genetikailag kódolva vagyunk arra, hogy az évnek ezen szakaszában tegyünk valami önzetlenül felemelőt. Na mindjárt hányok... 

Szerintem ez is olyasmi, mint az ajándékozás. Hiába halmozol el valakit drága ajándékokkal az év 1 napján, amikor a többi 364 napon olyan tapló vagy, hogy a fal adja a másikat. Ráadásul az elmúlt években - lassan évtizedekben - tényleg átmentünk abba az állapotba, hogy akié a nagyobb az nyert. 

Nagyjából ez jellemző a jótékonykodásra is. Ilyen tájt a celebek is hirtelen előhúznak egy szenvedő kisgyereket/kiskutyát, vagy elnyomott fajt és szívszorító üzenetben szólítják fel a rajongókat, hogy ha már én is, akkor ugyan már te is, különben rossz ember vagy és egy szemét! Na, az ilyen posztokat szoktam villámgyorsan továbbgörgetni. Nem kell a mesterségesen keltett bűntudat.

A jótékonykodással pont úgy vagyok, mint a dohányzással. Hadd döntsem el én, hogy élek-e vele, mikor és milyen módon. Az alábbiakban pedig néhány olyan gondolatot osztok meg a saját tapasztalataimból, ami segíthet  megtalálni a helyes utat. 

1. Olyasmit adj, ami szívből jön!
Vagyis, mielőtt megszabadulnál teljes vagyonodtól, vagy a fél ruhásszekrényedtől, gondold át, hogy ez jó lesz neked? Bizony, égessenek rám skarlát betűt, akkor is azt mondom, hogy adományozni a legönzőbb és legönzetlenebb dolog egyszerre. Aki azt mondja, nem azért csinálja, hogy ő maga jobban érezze magát, az hazudik. Ezért aztán első lépésként azt kell végiggondolni, mire adunk szívből? Nálam pl. a pénzkunyizás ki van zárva! Lehet az haldokló idegen kisgyerek, vagy épp házfelújításra gyűjtő ismerős, pénzt akkor sem adok. Engem zavar a tudat, hogy nem tudom, a pénzem hova kerül, biztos arra használják-e, ami okból a zsebemből kicsalták. Szóval nem akarom hülyének érezni magam, miután egy mesés összeggel megfejeltem azt a bizonyos bankszámlát.
Jobban szeretek tárgyi dolgokkal, tettekkel segíteni.

Ezért nekem speciel a Vöröskereszt, meg az Élelmiszerbank akciója jött be nagyon, akik kiállnak a bevásárlóközpontokba, és nem a pénzedet kérik, hanem, hogy vegyél egy zacskó tésztát, vagy egy csomag lisztet, cukrot, és azt add oda. Ez pedig olyasmi, olyan tucatáru, ami feltehetően tényleg oda kerül, ahova szánták eredetileg.  
Hasonló kezdeményezés az állatmenhelyeknél is létezik, akik örülnek tápnak, játéknak, takarónak, mindennek, ami segíthet, hogy a kutyák jobban érezzék magukat. 
Ez hát az első lényeges pont, megtalálni az adakozásnak azt a formáját, ami hozzád a legjobban passzol. 

2. Csak addig nyújtózkodj, míg a takaród ér!
Teljesen fölösleges a már előzőleg említett, mesterségesen kreált bűntudat okán odaadni  fél fizetésedet, hogy aztán hó végén meg ne legyen mit enni. A jótékonykodást is lehet tudatosan, megfontoltan csinálni, de, persze, ehhez az kell, hogy ne azt nézzük a másik mit és mennyit ad, hanem legyünk tisztában a saját korlátainkkal. Mert az adakozásnak nem az a lényege, hogy saját magunknak szenvedést okozzunk! Épp ellenkezőleg! Ez olyasmi, aminek a célja, hogy jobban érezzük magunkat tőle. És ne csak abban a pillanatban, mikor megtörténik, hanem még nagyon sokáig utána, akárhányszor eszünkbe jut. 

3. Gondolkodj a kockán kívül!
Nem csak kézzelfogható dolgokat lehet adni! Vannak olyan helyzetek, amikor nem a pénz, vagy a tárgyak, hanem a tettek segítenek igazán. Amikor pl néhány éve hazaköltöztem a szülőfalumba, nem volt egy fityingem sem, még kajára is alig jutott. Abban az időben nagyon sokan segítettek, sokszor egy tál étel is feldobta a napom, vagy megmentett az éhezéstől. 
Mivel lóvém nem volt, így elkezdtem azon gondolkodni, ugyan mivel viszonozhatnám. Hiszen egy közösségben élek, ráadásul nem is akármilyenben, így helyesnek éreztem  - mivel nekem még vannak elveim - hogy valahogy viszonozzam a gesztusokat. Így aztán felmértem, mivel válhatnék a falu hasznára. 

Beléptem a polgárőrségbe, elkezdtem önként segíteni a falusi rendezvényeken, valamint a mai napig teljesen ingyen írok a helyi újságba, ahol lassan saját rovatom van. Ezek pont olyan tevékenységek, amik havonta néhány óránál több időmet nem veszik igénybe, viszont minden ilyen alkalom után úgy érzem, hasznos tagja vagyok a közösségnek, viszonzom az emberek támogatását. 

Biztos vagyok benne, hogy minden környéken, falun, városban egyaránt, vannak hasonló lehetőségek, így ha az embernek semmi mása nincs, az idejét, a tudását is adományozhatja!

4. Nem baj, ha pénzt kapsz érte!

Manapság egyre divatosabb pl. a plazmaadás. Igen, kapunk csokit, meg szendvicset, meg pénzt, és ezért azok, akik még sosem adtak plazmát azt gondolják, csak ezért csinálja az ember. Pedig ez nem teljesen így van. Sokszor levetítik nekünk azt a kisfilmet, amiben azok szólalnak meg, akik a plazmából készült gyógyszerekkel tudnak élhető életet élni. Úgyhogy túl a 115. plazmaadáson, már eljutottam odáig, hogy egyáltalán nem ciki, ha valahol fizetnek ezért, attól ez még értékes adomány, attól ez még lehet önzetlen segítése embertársainknak. Én legalábbis, nagyon büszke vagyok rá, hogy életet mentek, parányi fogaskerékként a gépezetben. 

Úgy gondolom, bármit is csinálunk az életben, csak úgy érdemes tenni, hogy utána ne maradjon negatív érzés, ami megmérgezheti a lelket. Akkor tegyünk jót, ha az minket is elégedetté, nyugodttá, boldoggá tesz. Mert csak így van értelme!