Azt hiszem, ez az egyik jó abban, ha művészlélek az ember. A leghétköznapibb dolgokat is képes másként látni. 

Néha nem könnyű, mégis élvezem, hogy az én kaleidoszkópom egészen más képet mutat, mint egy átlagemberé. Ahol ő csak egy hétköznapi tárgyat, vagy megoldandó problémát lát, ott én történetet, szereplőket, múltat, jelent és jövőt. 

Nálam itthon például nem bántom a pókokat. Sokan ledermednek, mert a nappalit és a fürdőt elég szépen befonják néha, de én szeretem nézegetni, ahogy az életüket élik. Egyáltalán nem rémisztett, amikor az egyik nagyobb keresztes megmutatta, hogy fogja be és konzerválja a vacsoráját. 

Most pedig, ahogy befeküdtem a kádba kicsit olvasni, egy fura, fekete csomó tűnt fel a szemben lévő fehér csempén. Egy átlagember, miután tudatosult benne, hogy mit lát, biztosan elrohan a rovarirtóért, lefújja vele az egész hangyahadsereget, lesöpri, hogy írmagjuk se maradjon. 

Én azonban csak hátradőltem a forró vízben és percekig bámultam őket. Elképzeltem, mi fontosat találhattak a fehér csempe ősrégi fugájában, amit hirtelen annyira meg kellett támadni, hogy gomolygó fekete lyukká változtak?
Ahogy az oldalak peregtek, a könyvem pereme felett néha kikukkantottam, hol tart az invázió. Sokáig úgy látszott, nem sietik el, részletesen felfedezik a kábé másfél méter magasan lévő kritikus pont és a kád mögötti padlórész közé eső területet. Egy ponton úgy tűnt, mintha sokkal többen lennének, aztán magával ragadott az olvasott történet és megfeledkeztem róluk.

Amint kihűlt a víz, kikecmeregni készültem a kádból és ahogy felpillantottam, újra érdekelni kezdett a saját, különbejáratú hangyafarmom. Eddig csak filmeken láttam ilyesmit, két üveglap és némi fakeret közé szórt homokban éltek a hangyák és sosem értettem, ez miért akkora poén. 

Most viszont már tudom. Olyan, mintha egy baromi érdekes filmet néznék, végeérhetetlenül, mindig új csattanókkal, hiszen egyetlen dolgot kell használnom hozzá, a saját képzeletemet. Annak pedig nincsenek határai...

Úgyhogy bámultam a megfogyatkozott csapatot, az utóvédeket, akik még egyszer, alaposan körülnéztek, nem maradt-e ott bármi használható, majd lassan araszolva eltűntek kád alatti birodalmukban. 

Tudom, hogy annak az átlagembernek, aki ezt elolvassa, első nekifutásra bolondnak tűnök, de szart se érdekel. Imádok ilyen lenni és büszke vagyok rá, hogy én másképp látom a világot.