Sohasem bíztam igazán az orvosokban, de ez akkor csúcsosodott ki - még a mániás depresszió diagnosztizálása előtt - amikor elmentem krónikus hasmenéssel egy specialistához, aki csak a vállát vonogatta és kísérletezni akart, hogy majd talán idővel rájövünk mi a gond. 

A lélekkel foglalkozó dokikat kicsit jobban becsülöm, bár köztük is volt, kettő is, aki néhány ülés után, miután őszintén elmondtam nekik mindent, közölték, én túl nagy falat vagyok nekik, inkább átpasszolnának valaki másnak. 

Így aztán, mind a borzalmas tünetekkel járó hasmenést; (hízás, mozgásképtelenség, agorafóbia, állandó éhségérzet, csalódottság); mind a mániás depressziót megpróbáltam a magam módján kikezelni. Több, mint 10 éve küzdök mind a kettővel, és ahogy növekszik az élettapasztalatom, úgy találok újabb és újabb lehetőségeket, hogy egy kicsit jobb legyen a helyzet. 

Mindenki, aki hasonlóképp, hosszú évek óta szenved valamiben, biztos, hogy végigment ezen, amikor muszáj még a legelvetemültebb dolognak is adni egy esélyt, hátha attól, hacsak pár napra is, de jobb lesz. Sok-sok kísérlet után aztán, főleg, mióta visszaköltöztem falura, a gyógynövények mellett tettem le a voksom, és a természetes gyógyítás mellett. 

Nagyon nem szokványos dolog az, amiben megtaláltam a megfelelő segítséget, ami hosszútávon sem okoz kényelmetlenséget. 

Egy ásványokból, tigrisszemből és rózsakvarcból készült lánc, amit már jónéhány éve viselek. A mániás depresszió ellen kértem a hölgytől, aki a falunkban tartott előadást az ásványok és drágakövek gyógyító erejéről. Nem azt mondom, hogy rögtön meggyőzött, de úgy véltem, adhatok a dolognak egy esélyt. Persze, az emberek, akiknek beszéltem erről, legtöbbször tök gyagyának néztek, hogy ilyesmiben hiszek, de idővel bebizonyosodott, hogy tényleg működik. És a különbséget is megtanultam, milyen, amikor nem. 

Egyszer, munka közben elveszítettem azt a karkötőt, amit azon az előadáson fűztem magamnak. Akkor is már legalább egy-két év eltelt, folyamatosan a csuklómon viseltem és lassan de biztosan normalizálódott a görbe, nem voltak olyan súlyosak a mélypontok, sem olyan idegesítő a hullám teteje. Nagyjából egyformák voltak a napok és ez egy ilyen nyavalyával küzdő embernek nagyon sokat jelent. 

Először azt gondoltam, oké, nem nagy veszteség, túl vagyok már ezen a betegségen - igen, ekkoriban még mindig ezzel hitegettem magam - majd megleszek a karkötő nélkül is. Azokban az időkben nagyon sokat beszélgettünk a legjobb barátommal telefonon, szinte minden nap legalább egy órát, és először neki tűnt fel a különbség, nem is nekem. Rákérdezett, mi a tököm történt, hogy egyfolytában mindennek a negatív oldalát látom, - ami előtte nem volt jellemző - hogy minden beszólást végzetes sértésnek tekintek, és természetemtől eltérően, minden emberben csak a rosszat látom meg. Ekkor meséltem el neki, hogy elhagytam az ásványkarkötőmet. És ekkor jutott eszembe az is, hogy ez így nem mehet tovább. Vissza akarom kapni a nyugodt énemet. Már el is felejtettem, milyen igazán mélyen depressziósnak lenni, és mindenben csak a rosszat látni. 

Így aztán írtam a csajszinak, aki postafordultával küldte is a karkötőt. Rögtön felvettem, és ugyanezen legjobb barátom teljesen ledöbbenve vette tudomásul a szinte azonnali változást. Visszatért a pozitív, nyugodt, hatékony énem, sokkal jobb lett a kedvem, mint az előtte hetekben. 

A második alkalom, amikor a karkötő bizonyított - amit mostanában, nehogy megint elhagyjam, a nyakamban hordok láncként - az épp azelőtt történt, mielőtt ezt a blogot elindítottam. Ahogy korábban írtam, súlyosbodtak a tünetek, mélyült a lent és elviselhetetlenné vált a fent. Eszembe jutott, hogy talán az ásványokkal is baj lehet, hiszen 2-3 éve mióta az új megvan, sosem vettem le. És, bizony, ezek is egy idő után bepiszkolódhatnak, túltöltődhetnek, így követtem a tanácsot és egy kádban fürdésnyi időre levettem, beletettem tiszta vízbe, hogy az energiák is megtisztulhassanak. És tényleg segített. Azóta megint sokkal kiegyensúlyozottabb napjaim vannak, és tudom, hogy bármekkora marhaságnak is tűnik ez mások szemében, én hinni fogok benne. Még akkor is, ha pozitív hatása csak az elmém szüleménye, ha csak olyan nekem ez a pár gyöngy, mint egy placebo. Mert a lényeg nem az, hogy mások hogy vélekednek erről, hanem az, hogy nekem használ.

Aki folyamatos küzdelmet folytat a betegségével, az biztos, hogy érti és érzi, amikor azt mondom, a cél minden eszközt szentesít. Mert az az egyetlen dolog ami számít, hogy jobban legyünk.