Ha már eleget dugtál egy rosszfiúval, akkor egyre jobban vágysz egy jófiúra.

Én már csak tudom, nekem van mind a kettő. Minden lehetséges formáját kipróbáltam már az emberi párkapcsolatnak, és még soha nem éreztem magam ilyen tökéletesen egésznek, mint mióta ők ketten, Francis és a Gróf úr életem részei. 

Francis egy önző, birtokló, megmondóember, aki elvárja, hogy minden az ő kívánsága, vágya, parancsa szerint történjen. Perverz módon fantáziadús az ágyban, mindig eléri, amit akar és lehetetlen nemet mondani neki. (Nem, mintha akarnék, bár én vagyok ezen a Földön az egyetlen, aki ezt megteheti.) Képes bárkit megveretni, csak azért, mert beszólt nekem, vagy ferde szemmel nézett rám. Félelmetesen védelmező, a férfi, akivel senki nem packázik. Elképesztően izgalmas és változatos az életem mellette, bár néha megijeszt, mennyire meg akar védeni mindentől és mindenkitől. 

A Gróf úrban is megvannak azok a tulajdonságok, amiket én egy férfiben fontosnak tartok. A birtoklási vágy, a határozottság, hogy ő hordja a nadrágot a kapcsolatban és én nő lehetek mellette. De, sokkal természetesebb, nyugodtabb, néha egy kicsit gyermeki, mert bármennyi szeretettel is halmozom el, az soha nem elég neki. Ő az, aki képes velem órákig beszélgetni, és ha a szex is jár a fejében szinte folyamatosan, amikor csak rám néz, képes visszafogni magát. Egy darabig... 

Érdekes ez a kettősség, mert a kétoldalú személyiségemet páratlanul kiszolgálja. Nagyon sokat elmélkedem ezen, hogy ugyan miért kell nekem kettő? Tényleg lehet szeretni két férfit egyszerre? A válasz: nem könnyű, de igen, lehet. Annyi érzés, annyi erotikus túlfűtöttség, annyi szeretet van bennem, hogy bármennyit is adok az egyiknek, még a másiknak is képes vagyok 100%-ot nyújtani. 

És, ha mélyebben belegondolok, akkor ennyire egyszerű a képlet.  Mindannyiunkban van jó és rossz, csak mivel a legtöbben meg akarunk felelni a társadalmi elvárásoknak, és azt szeretnénk, hogy a közeg amelyben élünk, befogadjon minket, így a rosszat megpróbáljuk elnyomni, elkendőzni. Én azonban, a betegségem kapcsán, megtanultam, hogy muszáj mindkét oldalt kiengedni, megélni, mert ha nem, ha túlságosan korlátok közé szorítom, akkor a végén kirobban és kezelhetetlenné válik. 

Ezért tökéletesek a számomra így, ahogy vannak. Mert van egy kegyetlen, bűn rossz, lázadó énem, amelyik éhezik a perverz szexre és amelyik rezzenéstelen arccal nézné végig, ahogy szarrá vernek előtte valakit. És van a jó,elfogadó, megbocsátó énem, amelyik a maga természetes egyszerűségében lubickol és a légynek sem ártana.

Néha, amikor az egyikkel vagyok, és történik valami nagyon jó, (ahogy mostanában gyakran), el sem tudom képzelni, hogy bármi/bárki másra szükségem legyen és nem értem, minek nekem kettő. Egészen addig a pillanatig, míg a másikkal nem találkozom, és rájövök, hogy bármilyen nyakatekert és mások számára érthetetlen ez az egész, én így vagyok kerek, így tudok működni. És végtére is,.. csak ez számít.