Ha nem küzdenék már 10 éve ezzel a szarral, akkor a mai nap biztos, hogy mindkét pasimat elküldtem volna a halál faszára. A legrosszabb az egészben, hogy néha egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy ez most egy rossz nap, csak akkor, amikor már megtörtént a baj. És ez sokszor  jóvátehetetlen károkat okoz az emberi kapcsolataimban, mert onnantól úgy néz rám, aki ezt egyszer átéli mellettem, mint egy őrültre. Olyankor az is vagyok. 

Amikor túl sok a boldogság, akkor ez a szar mindig gondoskodik arról, hogy beüssön a ménkű és elpusztítsa pompásan felépített világomat. 

Ilyenkor fejben nagyon ott kell lennem, és tudatosan meghatározni a baj mértékét. Addig pedig kerülni minden kommunikációt azokkal, akik fontosak nekem. A csalódás önmagamban, a betegség keltette stressz, a kétségbeesés összeszorítja a mellkasomat, infarktus-szerű jeleket küldözgetve az agyamnak. Kapkodva veszem a levegőt, felkészülök egy pánikrohamra - bár ez hülyeség, mert arra nem lehet - közben pedig állandóan könnybe lábad a szemem és bőghetnékem van. 

Ha ezeken a tüneteken sikerül felülkerekedni, akkor még mindig ott van a szűkölő félelem, mi van, ha most nem sikerül legyőzni? Mi van, ha a szörnyeteg győz és ilyen maradok egész hátralévő életemre? Azt nem bírnám elviselni... akkor inkább elengedném ezt az életet, mélyen gyökerező hittel abban, hogy a következő jobb lesz. 

Aztán, ha szerencsém van - mint ma is - jön egy mentő ötlet. Bármennyi dolgom is lenne ma itthon, magam mögött hagyom szenvedésem helyszínét és belevágok egy kalandba, ami eltereli a figyelmemet, oldja bennem a feszültséget és talán a nap végére a szörny megint visszakerül a helyére. 

Fogalmam sincs, hogy azok, akik nem kapnak orvosi segítséget, akik mellett nem áll egy szuper dilidoki a tanácsaival, akiknek nincs rálátásuk pszichológiai szempontból arra, mi is történik velük, azok hogy élik túl a rossz napokat?