Megint pánikrohamom volt. 

Néha baromira szeretném tudni, hogy miért pont attól, akkor és ott jön rám, de az egyetlen dolog, ami ezekben közös, hogy olyankor jön, amikor előtte sok időt töltök otthon. 

Nagyon ciki, egyik énem totál lesajnálja a másikat, aki meg komolyan veszi. Mintha belülről ütlegelném a saját fejem, hogy "hogy lehetsz ilyen szánalmas?", "minek fújod fel ennyire a dolgokat?", de egyszerűen nem tehetek másképp. Hiába értek a pszichológiához, hiába tudom, hogy mi az, ami rám jött, azokban a szörnyű pillanatokban ez egyáltalán nem használ. Nehéz róla beszélni, mert még saját magam számára is nevetségesnek érzem, miközben meg minden alkalommal újra és újra meg kell küzdenem vele, mintha hős lovag lennék, aki már levágott 3 fejet, érzi a győzelem közeledtét, kicsit megnyugszik, de aztán rájön, hogy baszki ennek a sárkánynak van még 4 feje. 

Sokan nehezen tudják leírni, milyen is ez, mert nincsenek rá szavak, nehezen körülhatárolható, min megy keresztül az, akinek épp pánikrohama van. Mivel nekem egész jól megy ez a fogalmazósdi, megpróbálkozom vele. 

Este volt, a boltba igyekeztem, busszal. Ez is különös, mert a busz is egy olyan elem, ami már többször rám hozta a kezdeti tüneteket. Felszálltam, leültem, elindulunk. Épp csak gördültünk a körforgalom felé, még nagyjából negyed óra volt hátra az útból, amikor elkezdődött a szorongás. Mintha valami váratlan rossz közeledne, amit nem tudok kivédeni. Próbáltam elterelni a gondolataimat, legyűrni és azt mondogattam magamnak, ez hülyeség, nem is vagy pánikbeteg, csak kitalálod magadnak. Mindent túléltél, egy ilyen kis hülyeség nem gyűrhet le. Hatalmasakat nyeltem, mint amikor ég az ember gyomra és a nyálával próbálja lecsendesíteni, én a szorongást, a félszet akartam így megsemmisíteni. Persze, a maszk sem könnyítette meg a dolgot, duplán úgy éreztem, hogy alig kapok levegőt, mindjárt megfulladok. 

Aztán végre megérkeztünk, leugrottam a buszról, lerántottam az arcomról a maszkot és megálltam egy pillanatra, jó mély levegőket venni. Egy-két perc után azt hittem, rendben leszek, megindultam  a Lidl felé, kivettem egy kisméretű kosarat és betoltam a fotocellás ajtón. Elhitettem magammal, hogy nincs semmi baj, hülyeség az egész, de az elfojtás sajna nem megoldás. Abban a pillanatban, ahogy áttoltam a kocsit az ajtón, újult erővel támadt rám a sárkány egy újabb feje és majdnem ledöntött a lábamról. Olyan erővel markoltam a kocsi fogóját, hogy kifehéredtek az ujjaim. Egyre jobban kapkodtam a levegőt és abban a pillanatban megjött a féregjárat élmény is. Mintha egy űrutazáson vennék részt, a valóság teljesen megváltozik. A tér körülöttem felém kezd hajlani, a szélek feketévé válnak és eltűnnek, mintha egy csatornába kerülnék, aminek a végén a halál vár. A szívem olyan erővel szorul össze, és akkorákat ver, mintha kívülről döngetné valaki a mellkasomat. 

Magamra erőszakoltam magam és tettem még egy lépést befelé, de akkor már tudtam, hogy nem győzhetek. Hirtelen összecsuklottam, mert az egyetlen biztonságos dolognak azt éreztem, a pánik ezt keltette bennem, ha leguggolok és minél kisebbre összehúzom magam. Akkor talán megmenekülök a sárkánytól, nem vesz észre és túlélhetem. Persze, ez nem nagyon segített, elkezdtem még jobban kapkodni a levegőt. 

Korábban egyetlen dolog segített ilyenkor, ha felhívtam valakit, aki elterelte a figyelmemet és újra kiegyenesítette a teret magam körül. Két barátomat is próbáltam hívni, de nem vették fel a telefont, míg végre a helybéli barátnőm felkapta. Csak annyit tudtam nyögni a telefonba, hogy pánikrohamom van, lécci beszélj hozzám, tereld el a figyelmem. Aztán csak kapkodtam a levegőt tovább, a kezem  mellkasomra szorítva, ,mert úgy éreztem, a szívem távozni akar a testemből, és próbáltam a szavaira koncentrálni. 

Éreztem, hogy megijedt, hogy váratlan a helyzet és nem tudja mit tegyen, de bíztam benne és végül, néhány mondat után egyszer csak elkezdett a légzésről beszélni. Nemrég beszélgettünk arról, jobb körülmények között, hogy a rendszeres jógázás közben az ember nem csak mozogni tanul, de helyesen lélegezni is. Nem kellett  nagyon magyaráznia, értettem, és gondoltam, egy próbát megér. Nyugodt hangon elkezdte mondani, hogy vegyek egy mély levegőt, szívjam tele a hasam, aztán engedjem át a mellkasomba, majd mintha a vállamba szállna felfelé, lassan fújjam ki. 

Először a testem nem nagyon akart engedelmeskedni, jobban tetszett neki az ideges kapkodás, a dörömbölő szív, de aztán lenyomtam, akaraterőm utolsó morzsájával igenis beszívtam a rohadt levegőt, még mindig a Lidl ajtajában kuporogva, a kocsi karfáját szorongatva. És milyen jól tettem! Ha előre néztem, a csokis és kenyeres pultot még mindig felém görbülő alagút két oldalának láttam, a távolban a felvágottas pultot pedig halálom helyszínének. Így inkább lefele néztem, hogy keressek valami stabil pontot, aztán kényszerítettem magam a lassú levegővételre. 

3-4 is kellett, majdnem 10 perc, hogy jobban legyek. Akkor felegyenesedtem és egy kedves házaspár, akik épp akkor jöttek be, odalépett hozzám, kérdezte, minden rendben van-e. Mondtam, hogy most már talán nem lesz gond. Ahogy kocsira támaszkodtam és a barátnőm tovább beszélt hozzám, erőltetve, hogy lélegezzek, ne hagyjam abba, fél szemmel felpillantottam és az áruval telerakott polcok hirtelen megint olyanok voltak, mint rendesen. Rögtön meg is jelent bennem a kérdés, hogy lehettem olyan hülye, hogy valami másnak néztem őket? Ezek csak polcok, mindenféle cuccal tele, nem egy féregjárat egy másik univerzumba. Ilyeneket nem építenek a Lidl közepébe. 

És hiába igyekeztem gúnyosan nevetni magamon, összeszoruló szívem csak nagyon nehezen engedett ki. Hiába győztem le az agyammal, és vágtam le a sárkány mind a hét fejét, megint, még fél órával később is úgy éreztem, mintha szívinfarktusom lett volna. Nagyon szorított a mellkasom és hogy oldjam a fájdalmat, megpróbáltam megdörzsölni, masszírozni, de nem sokat segített. 

Végül a barátnőmnek megköszöntem a segítséget, azt mondtam, most már oké leszek és nagyon reménykedtem is benne. Aztán úgy alakult, hogy a szomszédom értem jött, így a hazaúttal már nem volt semmi gond. 

Mindazok, akik nem élik ezt át, talán komolytalannak gondolják, úri huncutságnak, amit az ember beképzel magának. Pedig, ha csak egyszer is átélnék milyen ez, pontosan tudnák, hogy olyasmi, mint melegnek lenni. Soha, senki nem választaná önként, tudatosan, tisztában lévén azzal, mennyire megváltoztatja az ember életét. 

Ez egy szörnyű dolog és egyszerűen nincs más választásom, mint minden alkalommal komolyan venni. Újra és újra legyőzni a hétfejű sárkányt.