Azt hittem, ezúttal tényleg menni fog. Terápiás céllal ugyan írok róla, elég gyakran, de a körülöttem lévő emberekkel ritkán beszélgetek a betegségemről. Egyrészt, mert sokan úri huncutságnak tartják, és ahogy régen mondani szokták: "Ha mindennap kimennél a kukoricaföldre kapálni nem lennél depis!"

Másrészt, mert ami nem kézzel fogható, azt eléggé nehéz megérteni, elfogadni. Hiszen erre a szarra nincs gyógymód, nincsenek látványos tünetei, mint mondjuk egy Tourette-nek, vagy egy epilepsziának. Az egyetlen, ami néha megtörténik, a pánikroham. Ezen kívül a mániás depresszió egy csendes gyilkos. 

Ráadásul nekem a dilidokim is megmondta anno, hogy eszméletlen erős az önuralmam, az önkontrollom. Ezért van az, hogy a felületesen ismerők azt látják, hogy optimista vagyok, mindig vidám, kedves, jó fej, hogy boldog vagyok és az élet napos oldalán sétálok. Fogalmuk sincs róla, hogy közben háború dúl bennem, attól a perctől fogva, hogy reggel kinyitom a szemem. 

Néhány héttel ezelőtt, a szülinapom környékén volt egy mély beszélgetésem az egyik urammal, akivel lassan 8 éve együtt vagyunk. Kihúztam nála a gyufát, mert addig addig cseszegettem, míg elszakadt a fonal és igazán mérges nem lett rám. Szerencsére meg tudtuk beszélni a dolgot, de így is órákba telt, míg el tudtam mondani neki, érthetően, hogy mi a franc ez az egész, és miért viselkedem úgy, mint egy hibbant liba. Ugyanis sokszor - hiába vagyok tehetséges író - képtelen vagyok szavakba önteni ezt a rémálmot, amiben már olyan régóta élek. Ő azonban hihetetlen erős érzelmekkel viseltet irántam, így végül megértette, hogy ilyenkor nem őt akarom bántani, egyszerűen kiszabadul belőlem a pusztító szörnyeteg, aminek semmi sem szent, egyetlen célja, hogy minden jót, amit felépítettem, tönkretegyen körülöttem. De, az én édes uramat még ez sem tudta elűzni.

A másik urammal viszont nem ment ilyen könnyen a helyzet. Hiába érzem, hogy ragaszkodik hozzám, nem tudok bízni benne. Elmondtam neki is részletesen, hogy mi a baj, mi lehet rá a megoldás, de az utóbbi pár hétben úgy éreztem, hogy egyszerűen lepereg róla az egész. Hogy túl sok(k) vagyok neki... ami aztán pár napja be is igazolódott. 

Néhány éve volt egy hasonló helyzet, egy másik állandó szeretővel az uram mellett, ami igazán csúfos véget ért. Ott sem voltam képes uralkodni magamon és amikor előjött  a szörnyem, szépen el is csesztem. Most is ezt érzem. Fogalmam sincs, melyik volt a pillanat, ahol elrontottam a dolgot, de azóta is azon kattogok, hogy ha normális lennék, akkor ez nem történne meg velem újra és újra. Akkor képes lennék hétköznapi dologként kezelni egy kapcsolatot, jó partner lennék benne és nem jönnének a rohadt hullámvölgyek, amikor csak a pusztítót játszom. 

Azzal, hogy valószínűleg, egy jó embert épp most tántorítottam el magamtól végleg, megint mélyre kerültem a kétségbeesés bugyrába, és épp egy rakás szarnak érzem magam, mert nem tudom jobban kontrollálni, mert bárhogy is fojtom el magamban, ez a szar folyton utat tör és szétroncsol mindent, ami kedves nekem.

Úgy látszik, a teljes őszinteség sem segített a problémán. Hiába szögeztem le az elején, hogy bajom van, hogy macerás vagyok, hogy tengernyi türelem kell hozzám, nem volt elég. Szégyellem magam amiatt, hogy szándékosan marom el magamtól a férfiakat, akiket pedig úgy, de úgy tudnék szeretni. 

Pedig az előttevaló két hónap volt maga a földi paradicsom számomra. Mi a francot kéne másképp csinálni legközelebb?