A saját életemben nem nagyon kerülök olyan helyzetbe, amikor sírnék. Szerintem a jelenlegi baráti körömből még senki nem látott sírni, pedig igazából szeretek. Szóval ez nem valami macsó marhaság, egyszerűen csak a bánatomat, a megbántottságomat, csalódottságomat magamba zárom, nem mutatom a nyilvánosság felé.

Aztán, amikor otthon vagyok, édes magányomban, akkor jöhet a sírásterápia. Vannak filmek, amiknek már a kezdő képkockáin elkezdek sírni, mint pl a The Blind Side, vagy egy-egy jelenetnél, mint Keira Knightley és Matthew McFadyen lánykérési jeleneténél. Aztán ott van könnyeim örök forrása, a BGT. Imádom a tehetségeket, akik felbukkannak, tök szerényen, azt hiszik, le fognak égni, aztán énekelni kezdenek és egy pillanatra még a Föld is megáll a forgásában. Susan Boyle az örök kedvenc, de Paul Pottsot is imádom. 

Jólesően kisírom magam rajtuk, nem hisztis zokogással, csak csöndes könnyhullatással, és minden lecsöppenő könnyel oldódik bennem az összegyűlt feszültség. Sokszor az elmém maga is jelzi, ha túl sok a rosszból, ilyenkor a hétköznapokban is lépten-nyomon meghatódom, mert telítődik a stressz-batyu, ki kell üríteni.

Sok ember szégyelli, vagy elbagatellizálja a sírást, pedig igazán, igazán terápiás hatású. Semmi sem oldja olyan jól bennünk a feszültséget, mint a sírás. Na jó, talán még a szex ilyen...