Sohasem bíztam igazán az orvosokban, de ez akkor csúcsosodott ki - még a mániás depresszió diagnosztizálása előtt - amikor elmentem krónikus hasmenéssel egy specialistához, aki csak a vállát vonogatta és kísérletezni akart, hogy majd talán idővel rájövünk mi a gond.  A lélekkel foglalkozó dokikat…

Kiléptél az ajtón, csendesen behúzva magad után. Kinyújtom a kezem, hátha még elkapom távolodó lépteid és visszaránthatlak boldogságunk rózsaszín buborékába, de csak elhasznált, rozsdás érmékként a padlóra koppanó üresség marad utánad.  Hasra fordulok, belefúrom a fejem összefonódott testünk…

Nem szoktam mondani. Soha. Senkinek. Csak a macskáimnak, mert ők ugyanazzal a feltétel nélküli, mély szerelemmel viseltetnek irányomban, mint én őirántuk. Embereknél ilyet eddig még nem tapasztaltam. Ahogy kimondom a szót magamban, eszembe jut a sok csalódott pillanat, amikor az ajándék, ami szívem…

Így, ünnepek közeledtével mindenkiből kitör hirtelen a jó lélek, az önzetlen segítő, mert vérünkbe ivódott, genetikailag kódolva vagyunk arra, hogy az évnek ezen szakaszában tegyünk valami önzetlenül felemelőt. Na mindjárt hányok...  Szerintem ez is olyasmi, mint az ajándékozás. Hiába halmozol el…

Mániás depressziós vagyok. És ez nem olyasmi, ami valaha is elmúlik. Nincs rá gyógymód, marad hát a harc, hogy legalább néha sikerüljön kiegyenesíteni a hullámvasutat.  Persze, nem akarok az lenni. Nemrég azt vágták a fejemhez, hogy milyen pompás hobbit találtam magamnak, hisz a legtöbb pszichés…