Totál jó programot találtunk ki a szülinapomra. Egyikükkel közel van egymáshoz a két dátum, így szerveztem egy baráti ebédet. A legjobb barátnőm, meg a vőlegénye volt a társaságunk és pompásan mulattunk. Háromfogásos ebédet rittyentettem, az előétel sikerült a legjobban, konyakban flambírozott kacsamáj, mézzel, chilivel sütve, meleg vöröslencse salátával. 

Amikor aznap este még a másikuk is meglepett, mert elém jött, hazavitt és egy gyönyörű csokorral ajándékozott meg, már vészesen éreztem, hogy kiakad a boldogságmérőm. Sejthettem, hogy ennek megfizetem még az árát, de, hogy pont így, azt a franc se gondolta volna!

Másnap aztán megint jöttek a jó élmények, a rengeteg felköszöntés, és az urammal készültünk az estére, hogy a "cukorkaboltban" összevásárolt játékszereket szép sorban kipróbáljuk. És akkor, alig pár órával a randi előtt beütött a baj. Mert kordában tartott szörnyeteg énem, akit a mániás depresszió hozott létre, nem bírta tovább és beszólt. Valami nagyon durvát. Végig se gondoltam, hogy ez mennyire ártalmas, de az uram megsértődött, megbántódott és csalódást okoztam neki. Annyi mindent tesz a kapcsolatunkért, néha erején felül, én meg úgy viselkedem, mint egy hülye picsa.

Aztán, a randink előtt 5 perccel írta meg, hogy ő nem jön. Persze, totál kiakadtam, de belül még én is jogosnak éreztem. Nem érdemeltem meg mindazt a szeretetet, törődést és gyönyört, amit adni készült nekem. Végül mégis bebizonyította, hogy nem véletlenül ő a mindenem, lassan 8 éve. Mert a sértődött hallgatás helyett felhívott és próbáltuk megbeszélni.

Borzalmasan kiborultam, az összes rohadt tünet előjött közben. Majdnem egy órán át  sírtam, közben pánikrohamot kaptam, annyira, hogy a mentőket akarta rám hívni, és még bunkó is voltam. De! végre valakinek - a dilidokimon kívül - el tudtam mondani, mi ez és milyen érzés átélni, amikor a szörnyeteg kitör belőlem. Hogy mekkora csalódás számomra, aki mindig optimista, jókedvű, napsugár, hogy pont ezzel a rohadt betegséggel vert meg a sors. 

És a legdöbbenetesebb az egészben, hogy megértette. Sikerült végre úgy szavakba öntenem, hogy el tudtam fogadtatni vele. Mivel ilyenkor úgy veszi át a hatalmat a szörnyem, hogy sokszor én magam sem veszem észre, ezért megbeszéltük, ha megint így érzi magát, ha megint bántom, csak annyit mond: "Kicsim, most megint hülye vagy!". Ez lesz a jelszó, hogy a szar elszabadult, tegyem rá vissza a szájkosarat. 

Fura, de tényleg úgy van, ahogy a Micsoda nőben mondta Julia. A szar dolgokat sokkal könnyebben elhisszük, mint a jót. Nehéz elfogadni, hogy jogunk van boldognak lenni, hogy ha jól csináljuk, akkor ez automatikus következmény. A szörnyeteg bennem az elmúlt két hónapban egyfolytában a rést kereste, csak egyetlen mondatot, gesztust, vagy hibát, hogy kitörhessen és azt mondhassa, látod, ő sem ért meg téged, ő sem szeret igazán, mert te ezt nem érdemled meg. Hát, az urammal rácseszett. Mert ő annyira akar engem, még ilyen defektesen is, hogy bárkivel szembeszáll, bármit megold és megbocsát, csak együtt maradjunk. 

És mindezt igazi férfiként teszi. Tényleg nem jött át. Nem töltöttük együtt fizikailag az estét. De, mivel inni vágytam, hozott nekem egy üveg pezsgőt, és bár olyan szerkóban fogadtam a kapuban, amitől rögtön felállt neki, tartotta az adott szavát, kezembe nyomta az üveget, hagyta, hogy megöleljem, aztán elhajtott.

Ezután további 3 órán keresztül beszélgettünk telefonon. Végül este 6-tól éjfélig velem volt lélekben, segített, ösztönzött, felizgatott, kielégített, és emlékeztetett arra, hogy miért ő uram és parancsolóm, és én mennyire szeretek engedelmeskedni neki. Szóval összességében, mégha nem is úgy történt, ahogy terveztük, ez egy brutálisan jó szülinap volt és csak még közelebb érzem magamhoz, ha ez egyáltalán lehetséges. 

Vagy, ahogy a Holtodiglanban Rosamund Pike (tök pszicho a csaj) boncolgatja. 
"Az a legnagyobb bók egy férfitól, hogy tuti csaj vagy. Dögös, vagány, jó fej, sosem haragszik a pasira, csak kedvesen, megértően mosolyog és jó nagyra tátja a száját a szexhez..."

A filmben baromi lenézéssel beszél ezekről a csajokról a főszereplő, miközben bevallja, hogy a játék kedvéért ő bizony eljátszotta a laza csajt, hogy teljesen magábabolondítsa a pasit. És úgy állítja be a dolgot, mintha tuti csaj nem létezne.

Pedig, az elmúlt néhány hétre visszatekintve, bizony létezünk. Unikornisok vagyunk a társkeresés erdejében, de létezünk. Persze, ehhez egy megfelelő partner is kell. Vagy kettő. Lassan egy hónapja, hogy úgy érzem, tenyerén hordoz a sors. És bár tudom, hogy kiérdemeltem, azért néha felmerül bennem, hogy vajon mivel? Ez viszont nem akadályoz meg abban, hogy maradéktalanul kiélvezzem.

És nem csak azt, hogy ők szinte bármit megtesznek értem. Hanem azt is, hogy én magam is kinyílhattam. Az uram mellett, elfogadva az ő játékszabályait, évekig zártam magamba, mennyire szenvedélyesen érzek iránta. Mert nem akartam nehézséget okozni. És, mert nem hagyta, hogy igazán kényeztessem. Az emberem azonban, aki nemrég lépett az életünkbe, egyszerűen imádja ezt a gondoskodást, igényli és rá kellett döbbennem, hogy én is igénylem, hogy megadhassam neki. Most pedig, már mindkettejüknek. 

Nincs olyan bolond ötlet, amiben partner ne lennék, elfogadom őket a hibáikkal együtt, nem hisztizek gyakorlatilag semmiért. Közben pedig csak adok, adok és adok, kifogyhatatlanul. Időt, szenvedélyt, odaadást, engedelmességet, intelligenciát és varázslatos szexet. Minden. Egyes. Alkalommal. Mert így lehet egy fantasztikus férfit megtartani! Kettőt is. Így lehet elérni, hogy ne féltékenykedjenek egymásra, hanem elfogadják a helyzetet. 

Végiggondoltam életem néhány kapcsolatát és rájöttem, hogy sokszor volt az, hogy nem jól szerettek és nem jól szerettem. Mert gyakran követjük el azt a hibát, hogy kigondoljuk, mit szeretne a másik, ahelyett, hogy megkérdeznénk tőle. Nem akkor szeretsz igazán, ha a saját fejed után mész, hanem, ha alkalmazkodsz az ő igényeihez. Ez pedig, eddigi kapcsolataim nagy részében vagy nem érdekelt, vagy túltoltam. Ha a pasi totál hidegen hagyott és csak szexre kellett, akkor hiába várt tőlem gyengédséget, törődést, jégcsap voltam szex előtt és után. Ha viszont véletlen elkapott a rajongás, akkor az illető talán egy-két alkalomig élvezte, utána viszont egyre terhesebb lett számára. 

Jelen esetben azonban megvan az egyensúly. Talán pont azért, mert ketten vannak. És mindkettőnek nyújthatom a maximumot és még mindig nem fáradok bele. Ők pedig végre méltó partnerek ebben, élvezik, ahogy talán még egyetlen pasim sem élvezte. 

Szóval laza, "tuti" csajnak lenni egyáltalán nem lehetetlen. És ha szívből jön, akkor igazán megéri. 

Van két csodálatos pasim. Az egyiknek felesége van, közös gyereke, a másiknak élettársa, nevelt gyereke. És ha most bármelyik oldalon bukta lenne, akkor biztos, hogy mindenki engem hibáztatna. A szeretőt. 

De,vajon jogosan? 

Adott egy férfi, aki kedves, nem iszik, nem agresszív, anyagilag is egész jól áll, nem nagyon jár el sehova és rendesen dolgozik. És adott egy nő, aki tizenx év után azt mondja ennek a férfinek, hogy bocs, engem már nem érdekel a szex, és folyamatosan visszautasítja a férfi közeledését. Mi marad az egészséges, férfi ösztönökkel megáldott léleknek? Hát, nagyjából a cölibátus. 

1. Ha megcsalja a nőt és lebukik, akkor ő a szemét állat, aki elbánt szegény nővel és általában válás a vége, ahol a férfi bukja a fele vagyont, a gyereket, a házat és kezdhet új életet. Megértem őket, hogy ez nem túl pozitív jövőkép.

2. Ha nem lép félre, de pornót néz és kiderül, akkor egy rohadt perverz állat, aki undorító szokásokat vett fel.

3.Ha közben még masztizik is, akkor meg aztán tényleg egy igazi seggfej és megalázza szegény asszonyt ezzel.

Na, erre teszem fel én a kérdést: és TE kedves magadból kikelő, hisztériázó feleség, TE mi vagy?

Mert megértő, elfogadó, szerető társ semmiképp. 

Amikor a francos gyűrűt az ujjadra húzták te is esküt tettél, hogy jó társa leszel a férjednek. Jó társ az, aki folyamatos visszautasítással aláássa a férfi önbizalmát? Jó társ az, aki úgy gondolja, ha nem beszélünk róla, akkor nincs is probléma? Jó társ az, aki a házasság előtt szexistennőnek adja el magát, a gyűrűzés után meg már minden és mindenki fontosabb, mint a férje?

Egy ilyen nő megérdemli azt a férfit, aki még mindig hozzá megy haza és aki még mindig hazaadja, amit keres, pedig semmit sem kap érte cserébe? Hát szerintem kurvára nem. 

Sokat gondolkozom mostanában azon, mennyire kellett az életembe a másik pasi. Szerencsére az érzelmi dolgok kezdenek nálam visszaállni a normál kerékvágásba. Tanultam a múltkor elkövetett hibából és erőteljesen pórázon tartom magam. Nem dőlök be saját gyerekes rajongásomnak, nem mondom ki, amit kimondanék, viszont mindkettejüket erősítem abban, hogy különlegesek, hogy fontosak. De ennél többet nem. 

Aztán eszembe jutott az, hogy nem ez az első eset, amikor két pasival vagyok boldog. Sőt, olyan is volt, hogy egy nővel és egy pasival voltam boldog. És, ahogy szőttem tovább gondolataim fonalát, lekoppant, hogy jé, hiszen ez ma tök divat. Csak polyamornak hívják. 

Pont olyan, mint a barátság extrákkal. Én már rég működtettem ilyen jellegű kapcsolataimat, mielőtt Mila  Kunis és Justin Timberlake divatba hozta volna.

Sokféle formáját próbáltam a kapcsolatoknak. Voltam házas, voltam menyasszony távkapcsolatban, voltam idegen országban feleség, voltam állandó barátnő, kitartott barátnő, családfő, szerető és szexbarát. Akármelyik verzióban megragadhattam volna, de én ebből a két másik meg én verzióból tudom a legtöbbet kihozni, ilyenkor tudom a legjobb formámat nyújtani, de, persze, azért vannak saját szabályaim.

Első és legfontosabb, hogy nem élek együtt senkivel. Aztán a szex is fontos alap, a fő dolgokban legyenek egyformák, de legyen olyasmi is, amit csak az egyikkel, csak a másikkal csinálok. És nem utolsósorban az intelligencia. Rajongjanak mind a testemért, mind a lelkemért és akkor mindketten a maximumot kapják tőlem.

Hogy ez nem fárasztó-e? Hiszen sokszor egy társ is az. Nos, nem. Talán néha, egy kicsit intenzív lelkileg, de ezért van a nem élünk együtt kritérium. Mert mindig van pár üres nap, mikor egyikkel sincs randi és ilyenkor ráérek agyalni, kombinálni, tervezgetni, lenyugodni, és helyes szemszögből látni magam és a kapcsolatunkat. És végül, nekem az is fontos, hogy tudjanak egymásról. Hogy ne kelljen titkolóznom, hazudoznom. Persze, oké, hogy féltékenyek, de a másik ne legyen tabutéma. 

Jelenleg itt tartunk, az a bizonyos vonal újra vízszintes, és már évek óta nem éreztem magam ilyen elégedettnek, kielégültnek, nyugodtnak és boldognak. 

Az úgy volt ... kezdődik így minden rossz történet, és ez sem lesz jobb.

Van az állandó szeretőm, az uram, a mindenem, a férfi, aki nélkül nem tudok, nem is akarok élni. Viszont, bizonyos okokból nem túl sokat vagyunk együtt, én pedig a tavasz közeledtével elkezdtem éhes lenni. Úgy konkrétan állandóan. Így aztán, amikor egy lelkes férfiember, egy nagyon jó dumával levett a lábamról, akkor úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. 

Találkoztunk, szexeltünk, aztán másodszor is és úgy éreztem, ez végre bevált! Márcsak azért is, mert az uramat is egy kicsit felpörgette, mikor elmeséltem neki, így most a szexuális életem ezerrel pörög. Végre, amikor 24 órán belül mind a ketten egészségesen megdugtak, úgy éreztem, oké, erre a napra talán elég lesz. Ez azért nagy dolog, mert ilyesmit szexuális életem közel 30 éve alatt csupán 1-2x mondtam ki.Nekem soha nem elég! Másnap reggel már ugyanolyan éhes voltam, mint előtte.

Amire azonban nem számítottam, az a dolgok érzelmi része. Mivel nem szeretem az érzelmeket, a legtöbbször, én hülye, nem is számolok velük. Persze, sejthettem volna, hogy miután megvillantom az újnak a felejthetetlenül jó szexet, a régit pedig féltékennyé teszem, az eddig stabil érzelmi életem fel fog borulni teljesen. 

Hogy ez miért baj? Nos, a mániás depresszió elviselésének egyik tuti módszere, ha azt a bizonyos görbét hullámvasút helyett egyenesen tartom. Ez pedig csak akkor megy, ha az egyébként érzékeny lelkemet egy pajzzsal veszem körül, az agyam és a szívem közti kapcsolatot pedig elzárom. Csakhogy, ha a saját érzelmeimre tudok is lakatot tenni, másokéira nem. És mivel olyan furcsa, bolondos, szexi és őrületes nő vagyok, a legtöbb férfi, aki lefekszik velem, azonnal magának is akar. Vagyis érzelmeket produkál, én pedig már elég férfit bántottam életemben a ridegségemmel, így próbálok megfelelni az elvárásnak. És ilyenkor aztán repedések támadnak a pajzson, agyam addig bombázza a szívemet, míg érezni kezdek. Míg elkezdem megélni mindazt, amit ők átélhetnek miközben szeretnek engem. 

Aztán a csúcs az volt, amikor az uram kimondta az "sz" betűs szót. Mi ezt nem mondogatjuk.A majdnem 8 év alatt talán 2x hallottam tőle, én sem mondtam 5-nél többször. Mi nem azok vagyunk. Ez aztán teljesen felborított, nem tudtam aludni sem, mert az agyam egyfolytában egyeztetett a lelkemmel. Az egyenes megint görbülni kezdett és hol olümposzi magasságokba ugrott, hogy pokoli mélységekbe. Miközben persze, ott voltak a hétköznapok, dolgozni kellett, feladatokat megoldani, helyzetekben helytállni úgy, hogy közben csak arra vágytam, hogy otthon összekuporodhassak a takaró alatt és ne érjen semmilyen fizikális , vagy érzelmi hatás.

Aztán végül vettem egy mély levegőt és elmondtam nekik mi a baj. Mind a kettőnek, ugyanazon a napon. Mivel az újjal kezdtem, akivel inkább írogatunk, mire szóban kellett a réginek, már összeszedettebbek voltak a gondolataim. Legnagyobb meglepődésemre, mind a ketten értették és értékelték, azóta pedig megpróbálnak úgy játszani, hogy nekem jó legyen. Hogy ne egy álmatlanságában bolyongó őrült legyen belőlem. 

Ma végre itthon vagyok, egyedül, és a telefon sem szól. Nem csörög, viber hang sem jelez és a lelkem lassan megnyugszik. A repedések begyógyulnak és a szívem visszatér áldott, neutrális állapotába, ahonnan remélem jó ideig nem szabadul ki megint. 

Azért, persze, elgondolkodom ezen: van értelme a testemnek megadni, amire vágyik a lelkem árán?

Mi ketten, édes urammal. 

Az van, hogy mind a ketten elég nagy testtel rendelkezünk. És bennem is, ahogy sok más emberben, él egy előítéletes kis faszkalap, aki azt mondja, ú, ezek biztos csak elfekszenek az ágyon, aztán annyi a szex, hogy egy percig se tart. Mert sokszor, ha látok kövér embereket, ezt gondolom róluk, annak ellenére, hogy én is kövér vagyok.

Persze, mi magunk cáfolunk rá erre a hülye elméletre, mert szerintem nincs még egy olyan aktív páros az ágyban, mint mi ketten. Nem nyomjuk órákig, de csak mert nincs rá mód, általában egy jó fél órát, max egy órát töltünk együtt, de abban a rövid időben olyan pörgős szex van, amit más - kisebb testű - nem bírna követni.

Az elméletemet most is, mint mindig, némi kísérletezéssel támasztom alá. Összeszedtem egy másik pasit, akivel volt hely, idő, lehetőség arra, hogy jól megadjuk a módját. Én felajzottan, éhesen érkeztem, elvileg ő is... persze, a fogdosás, a nyelvmunka, a simogatás ment végig, de konkrétan az aktus hevességét egyszerűen nem bírta fizikailag. Én hoztam azt, amihez szokva vagyok, de ő már a második menet közepén kezdte fizikálisan feladni. Pedig nincs akkora, mint én, meg az uram. 

Talán furán hangzik (biztos), de amikor lefekszem valaki mással és azt utána elmesélem az uramnak, akkor mindig arra jutunk a végén, hogy mi különleges páros vagyunk. Nincs még egy olyan, mint mi! Nem csak a fantáziánk kiapadhatatlan, de a lelkesedésünk, az erőnk is. 

Néha visszasírom azokat az időket, amikor még teljesen mindegy volt, kivel fekszem le. Lehetett fiú, lány, öreg, fiatal, gazdag, szegény, csúnya, vagy szép. Hajtott a kísérletező kedv, mindent ki akartam próbálni, ami a fejemben megfordult, amiről olvastam, amit filmen láttam. 

Az évek során azonban már megszereztem az elegendő tapasztalatmennyiséget és egy-egy együttlét után - főleg férfiakkal - úgy éreztem, valahogy kicsit többet kéne kapnom cserébe annál, hogy ő kielégülten fekszik a lepedőn elterülve én meg büszkén érezhetem: "megint megcsináltam!". Mert sajnos legtöbbször a kielégülés közelébe se kerültem. Ezt nem úgy értem, hogy nem volt orgazmusom, néha 2-3 is összejött. Inkább úgy, hogy a férfiak valahogy kezdtek ellustulni. Talán pont a tapasztalataimnak köszönhetően, már az első körben kipurcantak, ami nem tartott tovább negyed óránál. Utána már nehezen szánták rá magukat a második menetre.

Aztán jött életem méze, aki mindenkinél überfaszább az ágyban, így a léc még magasabbra került. Ő az a ritka FÉRFI, csupa nagybetűvel, akinek van esze, van lelke, van fantáziája, és egy olyan farka, amit használni is tud. Így aztán, akik eddig mellette képbe kerültek valahogy mindig rajtavesztettek az összehasonlításon. Ennek szövődményeképp kezdtem leszokni arról, hogy másokkal is szexeljek. 

Mi ketten azonban nem tudunk elég sok időt eltölteni ahhoz, hogy az én folyamatos farkaséhségemet kordában lehessen tartani. Így folyamatosan keresem a lehetőséget, néha igyekszem kicsit lejjebbadni az igényekből, de van, amiből nem engedhetek.

Lehet, hogy furán hangzik és mások számára érthetetlenül, de nekem ilyen dolog a helyesírás. Nálam összefügg a szexszel, szorosan! Mindjárt el is magyarázom, hogy miért: az az ember, aki a saját anyanyelvét, ezen keresztül pedig az anyját, aki arra megtanította, nem tiszteli annyira, hogy helyesen beszélje, írja, az mást sem tisztel, nincsenek elvei és így már nem is adnám oda neki azt az élményt, amit a velem való szex jelent. Sőt, ha már itt tartunk, egy sms-ben vagy messenger üzenetben én is szoktam félreütni, hibázni, de ha látom, akkor még az enter lenyomása előtt kijavítom, mert megtisztelem a másikat azzal, hogy a lehető legjobb formámban írok neki. És ezt elvárom a másik féltől is.

Sokszor okozott már sértődést ez a mások számára lényegtelen dolog, mert én egyszerűen nem tudom elengedni. Nincsenek elvárásaim külsőségekben, nem várom, hogy ajándékokkal halmozzon el a szeretőm, még érzelmekre sincs különösebb szükségem a szexhez, de helyesírásra igen. 

Azért, ugye, hogy ez az eszmefuttatás kicsit más megvilágításba helyezi a "rigolyámat"?

Sokan azt gondolják, mániás depressziósnak, vagy szimplán csak depressziósnak lenni azt jelenti, hogy az ember állandóan, művésziesen gyötrődik, szomorú, búbánattal teli és pesszimista. És azt is gondolják, hogy mániás depressziósnak lenni csak simán egy depi. Hát nem... Okulásul álljon itt egy "normális" nap, amit este sikernek könyvelhetek el, és egy olyan, amikor eluralkodik rajtam a betegség, bármennyire is nem akarom.

Sikeres nap

reggel 7:00
Kicsit korán ébredtem, de nem baj, így legalább több mindent el tudok intézni. Kezdésnek befekszem a kádba, kicsit játszom a telefonnal, de előtte még leforrázom a gyógyteát, hogy mire kiszállok a kádból kihűljön és ihassak belőle reggeli előtt. 
Mik a terveim mára? 
Szintén fürdés előtt gyorsan bedobok egy mosást, pont elkészül, mire megreggelizek, aztán kiteregetek, elmegyek futni, főzök valami finomat, írok egy bejegyzést a blogomba, összeszedem a szemetet, kiviszem a kukába, a kukát kiteszem az utcára. Rajzolok a házfelújítós könyvembe és befejezem a könyvet, aminek a felénél tartok. Közben, ha lesz időm, játszom egy kicsit a telefonomon. 

reggel 7:35

a kádba fekvés előtt tea leforrázva, mosás elindítva

reggel 9:35 

kiszállás a kádból, tea ivás, reggelizés, teregetés

reggel 10:35 

még korán van, hogy elmenjek futni, ezért ledőlök egy kicsit, játszom a telefonommal, megnézem, van-e valami érdekes a Facebookon

dél 

felöltözöm, kisétálok a kapuhoz, elindítom az appot és elmegyek futni, nagyjából fél órát vesz igénybe, utána ledőlök a kanapéra, elintézek egy-két dolgot a laptopon

délután 13:00 

elkezdem összeszedni a szemetet a lakásban, bezacskózom, kiviszem a kukába, a kukát kihúzom az út mellé, közben eltakarítom a járdáról a kutyakakit, adok enni a kutyának és a macskáknak

délután 14:00

nekilátok az ebédnek, miközben a kaja készül megnézek egy részt az épp aktuális sorozatból, aztán megebédelek

délután 16:00 

leülök a laptop elé, megírom a bejegyzést, aztán elkezdek olvasni, befejezem a könyvet

délután 18:00

összeütök egy gyors vacsorát és továbbra is a kedvenc sorozatomat nézve, dolgozom egy kicsit a házfelújítós könyvemen, illetve játszom a telefonon

Mivel már sötétedik, számomra vége a napnak, de örömmel konstatálom, hogy ez a sikeres napok közé tartozik. Büszke vagyok magamra.

Sikertelen nap

reggel 7:00
Kicsit korán ébredtem, de nem baj, így legalább több mindent el tudok intézni. Kezdésnek befekszem a kádba, kicsit játszom a telefonnal, de előtte még leforrázom a gyógyteát, hogy mire kiszállok a kádból kihűljön és ihassak belőle reggeli előtt. 
Mik a terveim mára? 
Szintén fürdés előtt gyorsan bedobok egy mosást, pont elkészül, mire megreggelizek, aztán kiteregetek, elmegyek futni, főzök valami finomat, írok egy bejegyzést a blogomba, összeszedem a szemetet, kiviszem a kukába, a kukát kiteszem az utcára. Rajzolok a házfelújítós könyvembe és befejezem a könyvet, aminek a felénél tartok. Közben, ha lesz időm, játszom egy kicsit a telefonomon. 

reggel 7:35

még mindig az ágyban, a fejemet a párnába fúrva tervezgetem a tökéletes napot, miközben a macskákat simogatom

reggel 9:35

nem bírom tovább tartogatni, muszáj elmennem a klotyóra, és az, hogy majd bepisilek, annyira letargiába dönt, hogy a kanapén elnyúlva a telefonomat kezdem nyomkodni, közben tovább tervezem a tökéletes, tevékeny napomat

reggel 10:35

a kanapén elnyúlva nyomkodom a telefonom és tervezgetem, mi mindent fogok ma csinálni

dél

mardossa az éhség a gyomromat, ezért kimegyek, iszom egy kis vizet és elrágcsálok hozzá egy-két szelet kenyeret, aztán úgy érezve, hogy totál lemerültek az elemeim, visszafekszem a kanapéra és a laptopon facebookozom

13:00 

már épp összeszedném magam, amikor bejön Lézer, vagy Popesz, a macskák, épp öt perc anyahiánya van valamelyiknek, így visszadőlök, magamhoz ölelem és egy kicsit simogatom. Most mégsem kelhetek fel, hiszen fontos, hogy amikor szükségük van rám, akkor itt legyek. 

14:00 

még mindig látok rá esélyt, hogy ez egy jobb nap legyen, de előbb még inkább játszom egy kört az egyik játékommal, aztán, mivel feltöltődik a másik, azzal is. 

16:00 

a kanapéról kinézve az ablakon rájövök, hogy a nap értelmes része már elmúlt, próbálok jó képet vágni a dologhoz, de belül mardos az önvád, hogy egy újabb napot vesztegettem el, ami ennél sokkal produktívabb is lehetett volna. Gondolataim fekélyes sebekként terjednek szét, agyam átröppen abba az elképzelt világba, ahol minden feladatomat kipipáltam és boldog elégedettséggel veszem tudomásul, hogy ma is én győztem a betegséggel szemben. Aztán rájövök, hogy egy jó francokat és kizárólag ezekben a pillanatokban történik meg az, hogy hiányolni kezdem a mániákus időszakokat. Mert amikor azokat élem meg, annál borzalmasabb a világon nincs. 

18:00

a kanapén ér a sötétség, tudatosul bennem a veszteség, vaskos kődarabokként zuhannak rám az el nem végzett feladatok. Persze, a szemetes jön majd jövő héten is, a blogba írhatok holnap is, semmi halaszthatatlan nem volt a feladatok között, mégis legalább fél órán át pocskondiázom önmagam tehetetlenségét. Feltápászkodom a kanapéról, megint megeszem egy-két szelet kenyeret, vízzel, aztán befekszem az ágyba, ólmos fáradtságot érezve még mindig, mintha azt a csodálatosan eltervezett napot valóban megéltem volna. Bebugyolálom magam a takaróba, lehunyom a szemem és benyomok valami filmet, hogy elterelje a figyelmemet, de nem tudok koncentrálni. Csak lebegek a semmiben és átkozom a sorsot, a genetikát, a felmenőket, bármit ami eszembe jut, hogy miért pont ezt a betegséget kaptam? 

Már nagyon régen, még 2017-ben jelent meg a Vörös glória, és legalább egy évvel előtte fejeztem be, vagyis kb. 5 éve nem nyúltam a történethez. Amikor az ember ír, akkor nagyon beleéli magát a cselekmény alakulásába, a szereplőkkel sír, nevet, öl, esik szerelembe. De amint pont kerül az utolsó mondat végére, szélnek ereszti őket, hagyja, hadd éljék most már saját életüket. 

Az én agyamból is ki lett radírozva Szabina, Szilveszter, Brigi, mindaz, ami történt velük azon a 300 oldalon, amit magam vetettem papírra. Így aztán, amikor beneveztem a Hévízi Könyvtár 50 pontos olvasási kihívására, akkor megfogalmazódott bennem, mi lenne, ha újra elolvasnám? Főleg, mert több ponthoz is passzolt, így egyszerre ki tudtam őket pipálni. A szempontok között szerepelt az, hogy "egy saját szempont alapján választott könyv". Saját szempontnak pedig azt jelöltem meg, hogy "egy saját regény". 

Na de, a lényeg! Teljesen kívülállóként, olvasóként próbáltam elmerülni a történetbe és levonni a következtetéseket a végén. Először nagyon felszínesnek találtam az indulást, mintha magam sem tudnám, mit is akartam leírni. Az első részből végig hiányoztak a valódi érzelmek. Az, hogy írok valamiről néhány szót, még az olvasó számára nem biztos, hogy tényleg kifejezi a mondanivalómat. Már-már ott tartottam, hogy szégyenemben félbehagyom, de aztán mégis hajtott tovább a kíváncsiság, és végülis nem bántam meg.

A második részt már mintha egy teljesen más ember írta volna. A stílusom, a jelenetek, a történetvezetésem sokkal felnőttesebbnek tűnik, érettebb fogalmazásmóddal. Ráadásul azt hiszem, most lett előttem tiszta az is, hogy miért mondták eddig sokan nyersnek a szexjeleneteimet. Mert tényleg azok. Rengeteg könyvet olvastam, amelyek tobzódtak a romantikus, erotikus jelenetekben, és ezekhez képest én tényleg olyan vagyok, mint egy széthasított nyersbőr. Mert egy forró, erotikus jelenetben nem az a legfontosabb, hogy technikailag éppen ki, mit, hova rak. Hanem maguk az érzések. Ezt pedig azért tudom nehezen megfogalmazni, mert számomra a szex a valóságban nem ilyen. Nincsenek túlcsorduló vallomások, meg elfúló sóhajok. Amikor nem játszom rá egy kicsit a partner kedvéért, akkor igazából csak magára az aktusra figyelek. Arra, hogy mi tud nekem nyújtani és én mivel tudom őt elcsábítani. 

Úgyhogy nagyon tanulságos volt elolvasni a saját regényemet, mert a megtanultaknak jó hasznát veszem majd a készülő regényemben. 

Furcsa ez a szorongás dolog. Az egyik alapvető kiváltó oka a pánikrohamnak és akkor, amikor épp nem tör rám, akkor nem nagyon értem, mi bajom. 

Hogy miért? Mert boldogabb és elégedettebb vagyok, mint általában a körülöttem lévő emberek. Optimista vagyok, imádok nevetni, viccelődni, nekem a pohár mindig félig tele van, minden apróságban megtalálom az örömet. Szeretek jót tenni és szeretem, amikor ezt visszakapom az univerzumtól. Szeretek elégedetten ébredni reggel, azzal a tudattal, hogy mindent megkaptam az élettől, amire valaha is vágytam. A bakancslistámon már csak olyan dolgok szerepelnek, amik életem élvezeti értékét növelik, de ha nem tudom őket kipipálni, én már akkor is boldogan, elégedetten halok meg.

Ezért is nem értem, hogy miért pont egy ilyen borzalmas betegség alakult ki nálam, ami mindennek az ellentéte. Az emberek nem látják rajtam a sötét időszakot, mert a felszínen akkor is mosolygok, dudorászok, képes vagyok kedves lenni, miközben belül tombol bennem a szörnyeteg. Szóval miért pont ez? Miért kell a depresszió, miért kellenek azok a borzalmas, sötét napok, amikor egyetlen fénysugár sem képes áthatolni az agyamon? Miért vesztem el ilyenkor az életbe való hitemet, a reményt és az elégedettséget? Hogy lehet, hogy azokon a napokon semminek érzem magam? Miért pont így kell bűnhődnöm? 

Hiszek a karmában, már nagyon régóta. Sok embernek ez  csak lila humbug, nekem azonban valóság. Tudom mi a feladatom, megszoktam, hogy ösztönös természetemmel totálisan ellentétes dolgokat tegyek. Elfogadtam. De ezt, ezt a betegséget nem tudom elfogadni. Nézhetném azt, hogy ennek köszönhetem végzetes önuralmamat, nézhetném azt, hogy saját szenvedésem empatikussá tesz mások irányába, nézhetném, hogy a hullámtetők idején felülmúlhatatlan zsenim minden akadályt legyőz. Mert hazugság lenne azt állítani, hogy nem profitálok ebből a betegségből.

Mégis bosszant, mégis csalódást okozok saját magamnak és mégis röhejesnek találom, hogy én, akinek a neve az optimizmus szócikk mellett szerepel a szótárban, mégis megkapja a számára legborzasztóbb betegséget. Néha azon gondolkozom, lennék inkább alzheimeres, vagy béna, tolószékhez között, mint mániás depressziós. De, persze, az ember nem választhat. 

Mióta írok erről, többet és kicsit másképp gondolok a betegségre. Próbálom megtalálni az okát, miért vannak pánikrohamaim. Régen nem kerestem okot, mert annyira rettegtem ezektől a pillanatoktól, hogy újra rám törjön, hogy amikor épp jó napjaim voltak, akkor igyekeztem írmagját is eltüntetni a fejemből. De, ha azt akarom, hogy könnyebben tudjam kezelni, akkor muszáj a mélyére ásni. 

Egy érdekes párhuzam fogalmazódott meg bennem. Mindig akkor tör rám, ha előtte nagyon-nagyon sokáig szorongtam magamban valamiért. Mert nem adtam hangot a szorongásnak, nem tártam fel még magam előtt sem, mitől félek igazán, és nem beszéltem erről másokkal. Minden alkalommal, amikor rászánom magam egy nagy lépésre, analitikus lélek lévén, szanaszét elemzem a lehetséges végkimeneteleket. És itt kezdődik a bibi. Foghatjuk arra, hogy gyerekkoromban sosem mondták, hogy bármire is jó leszek, foghatjuk arra is, hogy ha lehetne, simán átlustálkodnám az életem és foghatjuk arra is, hogy művészlélekként képtelen vagyok hétköznapi dolgokkal sokáig foglalkozni. A lényeg, hogy még most, 43 évesen sem akarok felelősséget vállalni semmiért. 

Az új munkám itt mutat görbe tükröt, hisz ott naponta kell egymagamnak a munkámat meghatározó döntéseket hozni. És onnantól, hogy döntök, már nincs gond, vállalom a következményeket, de ott nincs idő mindent jól kielemezni. Alig néhány percem van és ez csak utólag csapódik le rajtam. Utólag még napokig képes vagyok azon agyalni, jó döntést hoztam-e. Nem tudom csak úgy, elengedni. 

Ez az egyik forrása a szorongásaimnak, a másik pedig, hogy belevágtam a házfelújításba. Talán, ha milliomos lennék és mondjuk a kezemben lenne 20 millió, akkor nem lenne gond, mert bárkit rögtön ki tudnék fizetni és a ház néhány hónap alatt elkészülne. De nincs. Minden egyes kialkudott összegért meg kell küzdenem. Fizetési előleg, kajamegvonás, túlórák, mindent feláldozok azért, hogy időben kész legyek. Mert tervem az van konkrét, csak sajnos nehezen találok olyan embert, aki képes velem együtt gondolkodni. A mi környékünkön kevés olyan szakember van, akire tényleg számítani lehet. Nekem pedig nem nagyon vannak ilyen kapcsolataim, így idegenekben kell megbíznom, hogy felveszik a telefont, eljönnek és elvégzik a dolgukat és olyan munkát végeznek, hogy utána az tényleg tartós legyen. Miközben az ő oldalukat is megértem, hiszen nem vagyok csúcskategóriás ügyfél, csak egy egyedülálló nő, aki szeretne szép környezetet maga körül. Mindig őszinte vagyok, nem tagadom le a nehézségeket sem és emiatt folyton azon aggódom, hogy egyszer csak hátat fordítanak nekem, mert jobb, biztosabb ajánlatot kaptak.

Amikor nem veszik fel a telefont, vagy nem hívnak vissza azonnal, vagy amikor beleképzelem a kétségbeesést, vagy a bosszúságot a hangjukba, akkor belekezdek az önmarcangolásba. Alig tudok aludni, folyton azon rágódom, hogy oké, ha ők nem jönnek, akkor mit csinálok, ki lesz a ,következő, hova, kihez fordulhatnék, hogy végre el legyen végezve a munka? Azt is be kell vallanom, ilyenkor tényleg jó lenne egy pasi mellém, aki intézkedne helyettem. Vagy aki értene annyit a dolgokhoz, hogy megpróbálkozzunk ketten megcsinálni, amit kell. Mert egyedül alkalmatlan vagyok rá. Se türelmem, se időm, se kedvem ahhoz, hogy bozótot irtsak, falat vakoljak, árkot ássak. Én csak a végeredményt szeretném látni. 

És ha elég sokáig elnyomom magamban ezeket a vészterhes gondolatokat, akkor egyszer csak kell valami, ahol kitörhetnek és akkor jön a pánikroham. Mert hirtelen felszakad önuralmam szövete és kiáramlik belőle minden negativitás. Úgy érzem, ott, abban a pillanatban vége az életemnek, olyan mélységbe zuhanok lelkileg, ahonnan egyedül nem vagyok képes visszakapaszkodni. Lelkem segélykiáltása, hogy hagyjam végre abba!

És, hogy mi a vicces ebben? Nos, az, hogy hiszek a Sorsban, az eleve elrendelésben. Túl sokszor volt már velem, hogy nem értettem, ez miért pont velem, miért pont most történik, de eltelt néhány hónap, a puzzle darabkák a helyükre kerültek és minden világossá vált. Szóval mindig, a legsötétebb történetek közepén is élnie kell bennem a reménynek, hogy ennek valami oka van. Azért történik most így, hogy végül jobb legyen nekem. 

Talán ez képes lesz erőt adni, hogy kicsit átformáljam a gondolkodásmódomat. Hogy gyakrabban engedjem ki a szorongást, ezzel megelőzve, hogy újabb pánikrohamok törjenek rám. Ti mit gondoltok, jó az út?