Egész gyerekkoromtól fogva folyamatosan szembesülök ezzel a kategóriával. Azt gondolják magukról, hogy ők jó emberek, mert átlagos életet élnek, van otthonuk, van házastársuk, gyerekük, munkájuk, vagyis a társadalmi életfeladatukat tökéletesen teljesítették. Ami persze, szép és jó, de igazából nincs bennük semmi. Mindig valami külső dolgot kell találniuk, amitől különlegesnek érzik magukat. 

Ez a kategória féltékenységből, irigységből, egyszerűen képtelen tolerálni a másságot. És most nem a mostanában agyongyepált nemi másságra gondolok, hanem bármilyen, átlagostól eltérő viselkedést. Ha egy közösségbe kerülnek, természetesen összetartanak, mert a magukhoz hasonlót keresik, viszont jajj annak, aki másként, egyéniségként közéjük csöppen.

Ugyanis nincs bennük egy csepp empátia, elfogadás, azt, aki más elveket vall páriának tekintik, valami ufonak, akinek a közelébe sem szabad menni, mert még elkapják a fertőzést. Mivel nem értik, sőt nem is szánják az időt a másik megértésére, saját maguk gyártanak elméleteket, hogy a másik miért olyan, amilyen, majd eldöntik, hogy oké, nem közénk való, utáljuk ki. 

Sokáig abban reménykedtem, hogy ez csak a gyerekkorra jellemző, hogy majd kinövöm és többet nem kell szembesülnöm ilyenfajta csalódottsággal. De, sajnos, aki egyszer kilóg valahonnan, az egész életében ki fog. Egy időben próbáltam megfelelni, nem önmagamat adni, hogy befogadjanak maguk közé, de így, 44 évesen azt hiszem, már teljesen fölösleges. Fatalista vagyok, ha valahol ott a helyem, akkor ott fogok maradni, ha nem, akkor nem. Az más kérdés, hogy teszek-e ezért, vagy csak hagyom a dolgokat hamvába halni. 

Ezt még nem döntöttem el, egyelőre csak nyalogatom a sebeimet és azt hiszem, a következő közös összejövetel fogja elbillenteni a mérleg nyelvét. Persze, azon is gondolkoztam, hogy ha elég sokáig vagyok egy közösség tagja, akkor talán előbb-utóbb megszoknak, vagyis lehet, hogy csak időt kell adnom nekik, de egyelőre nagyon mélyek a sebek, amiket okoztak. 

Sokat rágódom azon, ha valaki megbánt. El tudom engedni idővel, de a mai napig megvisel, amikor úgy érzem, hátrányos a helyzetem, csak mert más vagyok, mert nem vagyok átlagos.