Kiléptél az ajtón, csendesen behúzva magad után. Kinyújtom a kezem, hátha még elkapom távolodó lépteid és visszaránthatlak boldogságunk rózsaszín buborékába, de csak elhasznált, rozsdás érmékként a padlóra koppanó üresség marad utánad. 

Hasra fordulok, belefúrom a fejem összefonódott testünk illatába, takaróbarlangom alá húzódom, ahol nem létezik más, csak az elmúlt édes percek pillangóként repdeső emlékei. Szorosan lezárt szemhéjam a soha újra fel nem nyílás súlyát cipeli, az ódon, tekercses filmvetítő agyamban sorra pergeti a képeket. 

Látom a szemed, ahogy a vágy köde győzedelmeskedik felette, hallom, ahogy érdes ujjaid a bőrömet karistolják, érzem lüktető szíved bársonyát, mely ölelésébe fon végeérhetetlenül. 

A szoba lassan hűlni kezd, ahogy egymásban gyújtott tüzünk emlékké enyész. A sóvárgó magány vaspántokat szorít a mellkasomra, tudom, hogy nem leszek, nem lehetek addig újra egészséges, boldog, kerek egész, míg nem látlak. "Hiányzol!!!!!!" - üvölteném bele a vakvilágba, de csak rekedten suttogok, míg kósza bánatkönnyeim lecsúsznak az arcomon. 

Szavak párállnak fel szívem legmélyéből, mint egy utolsó sóhaj szakadnak ki belőlem:
"Nincs más, s nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam és még kapok.
Koldus-szegény, királyi-gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom."

Az idézet nem tőlem származik, de pontosan kifejezi, mennyire más vagy, mint bárki, akit előtted ismertem. Úgy érzem, senki, soha nem értett úgy, mint te, senki nem tudta szavak nélkül is, hogy mi a legjobb nekem, senki sem volt ennyire egyszerre a barátom, a szeretőm és legédesebb gyermekem. 

A nélküled-lét lényegtelenné szürkül, minden ajánlattévő férfi csupán halovány papírmasé-figura sziporkázó szereteted tükrében. Te vagy az igazi, az egyetlen, ki érdemessé vált arra, hogy hiányozzék nekem. Te vagy az élet, amit örökké akarok élni.