Vannak dolgok, amikben egyáltalán nem különbözöm a hétköznapi emberektől. Manapság már kevés olyan ember van, akit gyerekkorában ne bántottak volna, vagy ne ért volna valamilyen trauma. Így aztán kialakul bennünk a félelem a boldogságtól.

Amikor jó, márpedig nekem most nagyon jó, akkor folyamatosan, agyunk leghátsó zugában kiűzhetetlenül ott motoszkál a kétség, jár ez nekünk egyáltalán? Szabad ennyire boldognak, elégedettnek lenni az élettel? 

Emellett ott a félelem is, hogy egyszer csak jön valaki, történik valami és törékeny boldogságunk hirtelen szilánkokká pusztul. Aztán lehet újrakezdeni, megint összerakni a darabokból. Kérdés, hogy lesz-e olyan, mint azelőtt? Vagy hiányos marad örökre? Elveszítjük a bizalmunkat, a hitünket abban, hogy megérdemeljük a boldogságot?

Nagyon sok olyan emberrel találkozom, akik nem mernek hinni abban, hogy lehetnek boldogok. Valahogy, valami fura okból, a rosszat sokkal könnyebb elhinni, mint a jót. A szenvedést hamarabb kebelünkre öleljük, mint az elégedettséget. De miért lehet ez így? Miért ciki boldognak lenni?

Sokszor, ha arról beszélek másoknak, hogy én elégedett vagyok az életemmel, mindenem megvan, amire vágytam, és minden reggel úgy ébredek, hogy de jó élni! - akkor hülyének néznek. Azt mondják a Holdon élek, mert ez lehetetlenség. Pedig nem az. Csak meg kell tanulni önmagunkat, pontosan kielemezve tudni kell, mi az, amire igazán vágyunk. Amire nem a szomszéd vágyik, nem azért akarjuk mert a szüleink akarják, vagy nem a kollégáink beszélték belénk. Hanem nemes, egyszerű tisztasággal, belőlünk fakad. 

Nekem pl. ilyenek a macskák.Sokan nem értik, miért szeretem őket ennyire, de mi tökéletes kis családot alkotunk, ahol mindenki olyan lehet, amilyen szeretne lenni. És higgyétek el, a 7 macskám közt nincs két egyforma jellem! Nekem fontos az ő szeretetük, a bohóckodásaik, a hűségük, az, hogy a kutyával ellentétben nem igényelnek napi 24 órás figyelmet, de mégis, akárhova megyünk, látszik rajtunk, hogy összetartozunk. Sokszor támadnak azzal, hogy idióta vagyok, mert beengedem őket a házba, sőt, az ágyamba, vagy, mert megosztom velük a kajámat, sőt, gyakran puszilgatom, szeretgetem őket és szőrös gyerekeknek nevezem. 

De, bár néhány érvet ilyenkor elsütök, mégsem érintenek meg a mocskolódók. Inkább kis sajnálattal bámulom őket, hogy nem adatott meg nekik az öröm, egy ilyen szeretetteljes kapcsolat átélése. 

És igen, minden olyan embert sajnálok, aki nem érez magában annyi erőt, vagy vágyat, vagy hitet, hogy kitalálja, mi is tenné boldoggá? Csak teng-leng egy életen át, teljesíti a rá rótt társadalmi életfeladatot, aztán az utolsó 20 évben, mikor a gyerekek már kirepültek, csak unatkozik, halmozza a negatív érzelmeket ezáltal és mindenben a rosszat látja. 

Én tudom, hogy amikor 74 éves koromban eljön értem a halál, akkor boldogan adom át magam, mert úgy éltem, ahogy nekem volt a legjobb. Persze, sajnálni fogom itthagyni az árnyékvilágot, hisz annyi érdekes dolog fog történni még, mielőtt kinyírjuk a Földet, és szívesen végignézném, vajon megvalósul-e az űrkolónia, de abból,  ami megadatott, kihoztam a legtöbbet. 

Másokkal ellentétben, nekem könnyű lesz a Föld.