Az úgy volt ... kezdődik így minden rossz történet, és ez sem lesz jobb.

Van az állandó szeretőm, az uram, a mindenem, a férfi, aki nélkül nem tudok, nem is akarok élni. Viszont, bizonyos okokból nem túl sokat vagyunk együtt, én pedig a tavasz közeledtével elkezdtem éhes lenni. Úgy konkrétan állandóan. Így aztán, amikor egy lelkes férfiember, egy nagyon jó dumával levett a lábamról, akkor úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. 

Találkoztunk, szexeltünk, aztán másodszor is és úgy éreztem, ez végre bevált! Márcsak azért is, mert az uramat is egy kicsit felpörgette, mikor elmeséltem neki, így most a szexuális életem ezerrel pörög. Végre, amikor 24 órán belül mind a ketten egészségesen megdugtak, úgy éreztem, oké, erre a napra talán elég lesz. Ez azért nagy dolog, mert ilyesmit szexuális életem közel 30 éve alatt csupán 1-2x mondtam ki.Nekem soha nem elég! Másnap reggel már ugyanolyan éhes voltam, mint előtte.

Amire azonban nem számítottam, az a dolgok érzelmi része. Mivel nem szeretem az érzelmeket, a legtöbbször, én hülye, nem is számolok velük. Persze, sejthettem volna, hogy miután megvillantom az újnak a felejthetetlenül jó szexet, a régit pedig féltékennyé teszem, az eddig stabil érzelmi életem fel fog borulni teljesen. 

Hogy ez miért baj? Nos, a mániás depresszió elviselésének egyik tuti módszere, ha azt a bizonyos görbét hullámvasút helyett egyenesen tartom. Ez pedig csak akkor megy, ha az egyébként érzékeny lelkemet egy pajzzsal veszem körül, az agyam és a szívem közti kapcsolatot pedig elzárom. Csakhogy, ha a saját érzelmeimre tudok is lakatot tenni, másokéira nem. És mivel olyan furcsa, bolondos, szexi és őrületes nő vagyok, a legtöbb férfi, aki lefekszik velem, azonnal magának is akar. Vagyis érzelmeket produkál, én pedig már elég férfit bántottam életemben a ridegségemmel, így próbálok megfelelni az elvárásnak. És ilyenkor aztán repedések támadnak a pajzson, agyam addig bombázza a szívemet, míg érezni kezdek. Míg elkezdem megélni mindazt, amit ők átélhetnek miközben szeretnek engem. 

Aztán a csúcs az volt, amikor az uram kimondta az "sz" betűs szót. Mi ezt nem mondogatjuk.A majdnem 8 év alatt talán 2x hallottam tőle, én sem mondtam 5-nél többször. Mi nem azok vagyunk. Ez aztán teljesen felborított, nem tudtam aludni sem, mert az agyam egyfolytában egyeztetett a lelkemmel. Az egyenes megint görbülni kezdett és hol olümposzi magasságokba ugrott, hogy pokoli mélységekbe. Miközben persze, ott voltak a hétköznapok, dolgozni kellett, feladatokat megoldani, helyzetekben helytállni úgy, hogy közben csak arra vágytam, hogy otthon összekuporodhassak a takaró alatt és ne érjen semmilyen fizikális , vagy érzelmi hatás.

Aztán végül vettem egy mély levegőt és elmondtam nekik mi a baj. Mind a kettőnek, ugyanazon a napon. Mivel az újjal kezdtem, akivel inkább írogatunk, mire szóban kellett a réginek, már összeszedettebbek voltak a gondolataim. Legnagyobb meglepődésemre, mind a ketten értették és értékelték, azóta pedig megpróbálnak úgy játszani, hogy nekem jó legyen. Hogy ne egy álmatlanságában bolyongó őrült legyen belőlem. 

Ma végre itthon vagyok, egyedül, és a telefon sem szól. Nem csörög, viber hang sem jelez és a lelkem lassan megnyugszik. A repedések begyógyulnak és a szívem visszatér áldott, neutrális állapotába, ahonnan remélem jó ideig nem szabadul ki megint. 

Azért, persze, elgondolkodom ezen: van értelme a testemnek megadni, amire vágyik a lelkem árán?