Furcsa ez a szorongás dolog. Az egyik alapvető kiváltó oka a pánikrohamnak és akkor, amikor épp nem tör rám, akkor nem nagyon értem, mi bajom. 

Hogy miért? Mert boldogabb és elégedettebb vagyok, mint általában a körülöttem lévő emberek. Optimista vagyok, imádok nevetni, viccelődni, nekem a pohár mindig félig tele van, minden apróságban megtalálom az örömet. Szeretek jót tenni és szeretem, amikor ezt visszakapom az univerzumtól. Szeretek elégedetten ébredni reggel, azzal a tudattal, hogy mindent megkaptam az élettől, amire valaha is vágytam. A bakancslistámon már csak olyan dolgok szerepelnek, amik életem élvezeti értékét növelik, de ha nem tudom őket kipipálni, én már akkor is boldogan, elégedetten halok meg.

Ezért is nem értem, hogy miért pont egy ilyen borzalmas betegség alakult ki nálam, ami mindennek az ellentéte. Az emberek nem látják rajtam a sötét időszakot, mert a felszínen akkor is mosolygok, dudorászok, képes vagyok kedves lenni, miközben belül tombol bennem a szörnyeteg. Szóval miért pont ez? Miért kell a depresszió, miért kellenek azok a borzalmas, sötét napok, amikor egyetlen fénysugár sem képes áthatolni az agyamon? Miért vesztem el ilyenkor az életbe való hitemet, a reményt és az elégedettséget? Hogy lehet, hogy azokon a napokon semminek érzem magam? Miért pont így kell bűnhődnöm? 

Hiszek a karmában, már nagyon régóta. Sok embernek ez  csak lila humbug, nekem azonban valóság. Tudom mi a feladatom, megszoktam, hogy ösztönös természetemmel totálisan ellentétes dolgokat tegyek. Elfogadtam. De ezt, ezt a betegséget nem tudom elfogadni. Nézhetném azt, hogy ennek köszönhetem végzetes önuralmamat, nézhetném azt, hogy saját szenvedésem empatikussá tesz mások irányába, nézhetném, hogy a hullámtetők idején felülmúlhatatlan zsenim minden akadályt legyőz. Mert hazugság lenne azt állítani, hogy nem profitálok ebből a betegségből.

Mégis bosszant, mégis csalódást okozok saját magamnak és mégis röhejesnek találom, hogy én, akinek a neve az optimizmus szócikk mellett szerepel a szótárban, mégis megkapja a számára legborzasztóbb betegséget. Néha azon gondolkozom, lennék inkább alzheimeres, vagy béna, tolószékhez között, mint mániás depressziós. De, persze, az ember nem választhat. 

Mióta írok erről, többet és kicsit másképp gondolok a betegségre. Próbálom megtalálni az okát, miért vannak pánikrohamaim. Régen nem kerestem okot, mert annyira rettegtem ezektől a pillanatoktól, hogy újra rám törjön, hogy amikor épp jó napjaim voltak, akkor igyekeztem írmagját is eltüntetni a fejemből. De, ha azt akarom, hogy könnyebben tudjam kezelni, akkor muszáj a mélyére ásni. 

Egy érdekes párhuzam fogalmazódott meg bennem. Mindig akkor tör rám, ha előtte nagyon-nagyon sokáig szorongtam magamban valamiért. Mert nem adtam hangot a szorongásnak, nem tártam fel még magam előtt sem, mitől félek igazán, és nem beszéltem erről másokkal. Minden alkalommal, amikor rászánom magam egy nagy lépésre, analitikus lélek lévén, szanaszét elemzem a lehetséges végkimeneteleket. És itt kezdődik a bibi. Foghatjuk arra, hogy gyerekkoromban sosem mondták, hogy bármire is jó leszek, foghatjuk arra is, hogy ha lehetne, simán átlustálkodnám az életem és foghatjuk arra is, hogy művészlélekként képtelen vagyok hétköznapi dolgokkal sokáig foglalkozni. A lényeg, hogy még most, 43 évesen sem akarok felelősséget vállalni semmiért. 

Az új munkám itt mutat görbe tükröt, hisz ott naponta kell egymagamnak a munkámat meghatározó döntéseket hozni. És onnantól, hogy döntök, már nincs gond, vállalom a következményeket, de ott nincs idő mindent jól kielemezni. Alig néhány percem van és ez csak utólag csapódik le rajtam. Utólag még napokig képes vagyok azon agyalni, jó döntést hoztam-e. Nem tudom csak úgy, elengedni. 

Ez az egyik forrása a szorongásaimnak, a másik pedig, hogy belevágtam a házfelújításba. Talán, ha milliomos lennék és mondjuk a kezemben lenne 20 millió, akkor nem lenne gond, mert bárkit rögtön ki tudnék fizetni és a ház néhány hónap alatt elkészülne. De nincs. Minden egyes kialkudott összegért meg kell küzdenem. Fizetési előleg, kajamegvonás, túlórák, mindent feláldozok azért, hogy időben kész legyek. Mert tervem az van konkrét, csak sajnos nehezen találok olyan embert, aki képes velem együtt gondolkodni. A mi környékünkön kevés olyan szakember van, akire tényleg számítani lehet. Nekem pedig nem nagyon vannak ilyen kapcsolataim, így idegenekben kell megbíznom, hogy felveszik a telefont, eljönnek és elvégzik a dolgukat és olyan munkát végeznek, hogy utána az tényleg tartós legyen. Miközben az ő oldalukat is megértem, hiszen nem vagyok csúcskategóriás ügyfél, csak egy egyedülálló nő, aki szeretne szép környezetet maga körül. Mindig őszinte vagyok, nem tagadom le a nehézségeket sem és emiatt folyton azon aggódom, hogy egyszer csak hátat fordítanak nekem, mert jobb, biztosabb ajánlatot kaptak.

Amikor nem veszik fel a telefont, vagy nem hívnak vissza azonnal, vagy amikor beleképzelem a kétségbeesést, vagy a bosszúságot a hangjukba, akkor belekezdek az önmarcangolásba. Alig tudok aludni, folyton azon rágódom, hogy oké, ha ők nem jönnek, akkor mit csinálok, ki lesz a ,következő, hova, kihez fordulhatnék, hogy végre el legyen végezve a munka? Azt is be kell vallanom, ilyenkor tényleg jó lenne egy pasi mellém, aki intézkedne helyettem. Vagy aki értene annyit a dolgokhoz, hogy megpróbálkozzunk ketten megcsinálni, amit kell. Mert egyedül alkalmatlan vagyok rá. Se türelmem, se időm, se kedvem ahhoz, hogy bozótot irtsak, falat vakoljak, árkot ássak. Én csak a végeredményt szeretném látni. 

És ha elég sokáig elnyomom magamban ezeket a vészterhes gondolatokat, akkor egyszer csak kell valami, ahol kitörhetnek és akkor jön a pánikroham. Mert hirtelen felszakad önuralmam szövete és kiáramlik belőle minden negativitás. Úgy érzem, ott, abban a pillanatban vége az életemnek, olyan mélységbe zuhanok lelkileg, ahonnan egyedül nem vagyok képes visszakapaszkodni. Lelkem segélykiáltása, hogy hagyjam végre abba!

És, hogy mi a vicces ebben? Nos, az, hogy hiszek a Sorsban, az eleve elrendelésben. Túl sokszor volt már velem, hogy nem értettem, ez miért pont velem, miért pont most történik, de eltelt néhány hónap, a puzzle darabkák a helyükre kerültek és minden világossá vált. Szóval mindig, a legsötétebb történetek közepén is élnie kell bennem a reménynek, hogy ennek valami oka van. Azért történik most így, hogy végül jobb legyen nekem. 

Talán ez képes lesz erőt adni, hogy kicsit átformáljam a gondolkodásmódomat. Hogy gyakrabban engedjem ki a szorongást, ezzel megelőzve, hogy újabb pánikrohamok törjenek rám. Ti mit gondoltok, jó az út?