Mániás depressziós vagyok. És ez nem olyasmi, ami valaha is elmúlik. Nincs rá gyógymód, marad hát a harc, hogy legalább néha sikerüljön kiegyenesíteni a hullámvasutat. 

Persze, nem akarok az lenni. Nemrég azt vágták a fejemhez, hogy milyen pompás hobbit találtam magamnak, hisz a legtöbb pszichés betegségnek nincs fizikai tünete. Ahogy ennek sem. A kívülállók szemében egy erős, magabiztos, határozott nő vagyok, aki az élet napos oldalán él. Mindenem megvan ahhoz, hogy boldog legyek. Mesés házam, csodás kertem, macskáim, életem méze, és egy munka, amiben nagyon jól érzem magam. 

Akkor mégis miért? Kérdezem magamtól azokon a reggeleken, amikor pehelypaplanomat mintha kövekkel rakták volna meg, képtelen vagyok ledobni magamról. Megmozdulni sincs kedvem, és, sajnos, pont az új, hőn szeretett meló miatt, olyan mélységek és magasságok munkálnak bennem, hogy legszívesebben soha ki sem tenném a lábam a házból. 

Nemrég még jó ötletnek tűnt, hogy szándékosan válasszak olyan munkát, ahol emberek között vagyok. Akkor döntöttem így, amikor egy téli szabadság alkalmával két hétig még az ajtót sem nyitottam ki. Csak a négy fal között, és ez akkor a legtökéletesebb ötletnek tűnt. Aztán, amikor már semmi sem volt itthon enni, el kellett indulnom a boltba. Félúton járhattam, amikor elkapott a betegség egyik legszemetebb velejárója. Hirtelen, mintha egy féregjáratba kerültem volna, csak a bolt ajtaját láttam élesen, körülöttem a világ elhomályosodott, megnyúlt, megfoghatatlanná vált. Aztán, jött a jól ismert dörömbölés a mellkasomban, kapkodva szedtem a levegőt, összegörnyedtem, mintha valaki jól gyomorszájon vágott volna. Mérhetetlen önuralmam segítette elmém maradékát kitisztulni, annyi erőt magamba csepegtetni, hogy megnyomjam a telefon gombját. Szerencsére felvették a másik végén és rögtön tudták, mi a teendő. A nyugodt hang szálanként oldotta bennem a feszültséget, a torkom ellazult, már nem akartam megfulladni, a szavak áttörték agyamban a homályt és végre helyükre kerültek körülöttem a tárgyak, az ezerszer látott utcarészlet újra az volt, ami, a féregjárat semmivé foszlott. 

Akkor döntöttem el magamban, hogy ez nem fordulhat elő többet. Mármint, nem a pánikroham, az tudtam, hogy kiirthatatlan, hanem, hogy két hétig bezárkózom. "Kellene egy meló, ahol muszáj emberek közt lennem." És mivel, ha én valamit nagyon akarok, az mindig megvalósul, hát lett egy ilyen melóm. Amire nem számítottam, hogy bizony elég nagy felelősség jár a melóval, ami felerősíti a hullámokat.

Azt gondolnánk, a mélyben lenni a legrosszabb, pedig nem. Az jobban kiborít, amikor túlpörög az agyam, mert épp a hullám tetején lovagolok, elmém villámgyorsan reagál, megmutatva zsenijét, a körülöttem lévők pedig minimum ufonak néznek, hisz követhetetlen vagyok. Tudom, hogy nem kéne, de minden ilyen alkalommal szégyent érzek. Szeretnék normális lenni, szeretnék nem lenni ilyen rohadtul átkozott, ezzel a szarral az agyamban. 

Persze, tény és való, hat életre elég erő van bennem, önuralmam tűzben edzett acéllá vált, így nem vagyok hajlandó megadni magam a betegségnek. Minden áldott nap úgy ébredek, hogy ma is én fogok győzni, és megpróbálok megfeledkezni róla. Nem sokáig hagyja, mert a legváratlanabb pillanatokban tör rám, de akkor is! Egyelőre én vagyok az erősebb. 

Amikor utoljára beszéltem a dilidokimmal és megemlítettem, hogy a munkám miatt erősödnek a tünetek, életében először - több, mint 10 éve ismerjük egymást, anno 1 évig kezelt mire összeraktunk engem - lítiumot ajánlott. Amit visszautasítottam, hisz meg nem gyógyulok tőle, függőségnek meg inkább olyasmit választanék, ami élvezetet okoz. Így, végül, azt ajánlotta, keressek magamnak egy meditációs programot, amivel kordában tartom a démont, valamint kezdjek el újra írni. És milyen igaza volt.... míg ezt  pár sort le nem írtam, addig nem is tudatosult bennem, mennyire hiányzott az életemből a blogolás. Az, hogy fejben írom a következő regényemet, vagy az, hogy riportsorozatot készítek a helyi újságnak egyszerűen nem elég. Kellenek ezek a rövidebb-hosszabb bejegyzések, amelyek emlékfoszlányokként keringenek bennem, míg a blog Dumbledore merengőjeként szolgál. 

Ezért aztán ez nem egy betegség-blog. Nem egy nyavalygó blog. Ez az én tiszta esszenciám. Mindaz, ami mozgat, ami érdekel, ami boldoggá, vagy szomorúvá tesz. Régen polihisztoroknak hívták az olyanokat, mint én. De jobb szeretem a hedonista szót. Gyűlölt ellenségem, a mániás depresszió ellenére is imádom az életet és megpróbálok minden csepp élvezetet kifacsarni belőle. 

Ezt követheted nyomon, Kedves Olvasó, ha velem tartasz!